1.

Jessica Mastrianinak hívnak s Talán hallottatok már rólam. De jobban örülnék, ha nem hallottatok volna.

Azért hallhattatok rólam, mert én vagyok az, akit a sajtó következetesen Villámlánynak nevezett.

Néhány évvel ezelótt ugyanis belém csapott a villám, aminek az lett a következménye, hogy álmomban rájöttem, hol lehet megtalálni azokat, akik eltűntek.

Ez akkor óriási szenzációnak számított. Legalábbis Indianában, ahonnan származom. Még a tévé is készített rólam egy úgynevezett dokumentumfilmet.

Az az igazság, hogy a filmnek nem sok köze volt a valósághoz: olyasmiket is beleírtak, amik meg se történtek. Például azt, hogy Ouanticóba vittek kiképezni az FBI ügynökévé. Soha nem jártam Ouanticóban. Meg hogy meghalt az apám, aki valójában, hála istennek, él és virul.

De nem bántam különösebben, főleg mert szépen fizettek érte, és még mindig fizetniük kell a sztoriért meg a nevem használatáért. Úgyhogy csinos summa üti a markomat, noha a film csak a kábeltévén, ráadásul nem is országos csatornán látható.

A pénz a szüleim címére megy, és ők fektetik be számomra. Én még hozzá se nyúltam, csak a kamatok egy részét veszem föl, ha szükségem van rá. kajára, lakbérre, stb.. De ritkán van rá szükségem, mert van nyári munkám. Nem valami világraszóló állás, de semmi köze az FBI-hoz. Ahogy a tévéfilmnek se énhozzám.

Ugyanis egy ideig csakugyan az FBI-nak dolgoztam. Volt egy speciális részlegük annak a fickónak, Cyrus Krantznak a vezetése alatt. Majdnem egy évig dolgoztam nekik.

Az az igazság, hogy nem ilyen életre készültem. De hát így adódott. Azzal kezdődött, hogy belém csapott a villám, ami igazán nem szerepelt a terveim közt.

Ugyan melyik épeszű ember választja azt, hogy belé csapjon a villám, s ezáltal bizonyos pszichikai erőre tegyen szert, aminek következtében fenekestül fölfordul az élete? Lehet, hogy azok jól jártak, akiken segítettem, de hogy az én életem nem volt fáklyásmenet, az tuti.

Azután jött a háború. Az is úgy csapott le, mint a villám, és szintén megváltoztatott mindent. Nem csak abban az értelemben, hogy az utcánk minden házára kitűzték az amerikai zászlót, és a nap huszonnégy órájában bámultuk a CNN hírtévét. Az én életembe ennél jóval nagyobb változást hozott. Még be sem fejeztem a gimit, amikor Uncle Sam kijelentette, hogy SZÜKSÉGEM VAN RÁD!

És tényleg szükség volt rám. Ártatlan emberek pusztultak el! Hogy mondhattam volna nemet?

Először megpróbáltam. De végül még Douglas bátyám is - akiről mindig azt hittem, hogy

ellenezné leginkább - kijelentette: El kell vállalnod, Jess. így hát beleegyeztem.

Először azt mondták, otthonról is dolgozhatok nekik. Ami azért lett volna jó, mert legalább

elvégezhettem volna a 12. osztályt.

De bizonyos személyeket azonnal meg kellett találni. Mit tehettem volna? Végtére háború volt.

Tudom, hogy a legtöbb ember szerint a háború valahol messze, nagyon messze zajlott. Fogadni mernék, hogy az amerikai átlagembernek eszébe sem jutott - hacsak nem kapcsolta be a tévét éjszaka, s látta, hogy emberek robbannak föl. Ma ennyi meg ennyi amerikai tengerészgyalogos esett a robbantások áldozatául - mondták a híradóban. Másnap pedig: Ma ennyi meg ennyi bujkáló terroristát fedeztünk föl az afganisztáni hegyek barlangjaiban.

Én azonban nem a híradóban láttam a háborút, hanem a valóságban. Mert ott voltam. És én mondtam meg, melyik barlangban kell keresni a terroristákat.

Először hazulról próbálkoztam vele. Később pedig Washingtonból. De sok esetben az történt, hogy oda mentek, ahova mondtam, és azzal jöttek vissza, hogy senki nem volt ott.

Én azonban tudtam, hogy azért, mert közben továbbálltak. Mert én sose tévedtem. Jobban mondva, a különös képességem nem tévedett. Úgyhogy végül én mondtam nekik, hogy küldjenek oda.

Néhány olyan emberről, akit megtaláltam, tudomást szerezhetett a világ. Mások nevét titokban tartották. Voltak, akikhez nem jutottak el, mert megközelíthetetlen hegyekben bujkáltak. Megint másokon rajta tartják a szemüket, és kivárnak. Na és akadtak, akikre már holtan találtak rá.

Aztán jöttek a rémálmok. És nem hagytak aludni.

Aminek az lett a következménye, hogy attól fogva senkit nem találtam meg.

Poszt-traumás stressz-szindróma. Röviden: PTSS.

Ezt mondták, és mindennel megpróbálkoztak, amiről azt hitték, hogy segíthet. Gyógyszerekkel. Pszichoterápiás kezeléssel. Egy heti álomutazással Dubaiba. Egyik se segített: képtelen voltam aludni.

Úgyhogy végül hazaküldtek, hátha a normális életbe visszatérve meggyógyulok.

Ezzel meg az volt a gond, hogy közben otthon is minden megváltozott.

Állj! Ez így nem fair. Én változtam meg. Úgy értem, miután olyasmiket él át az ember, hogy kis

kölykök azért rimánkodnak, hogy ne vitessem el az apjukat, és tárgyak robbannak föl, azután emberek is, és mindez tizenhét éves korában történik - de még ha negyven éves korában történt volna is! nem folytathatja egy év elteltével ugyanott, ahol abbahagyta.

Járjak el plázázni? Lakkozzam feketére a lábkörmeimet? Nézzem a tévében Spongya Bobot?

Na ne.

De ahhoz se térhettem vissza, amit addig csináltam. Úgy értem, az FBI-hoz. Hiszen nemhogy mást magamat se találtam meg. Nem voltam többé villámlány.

Arra, hogy mi vagyok, csak lassan jöttem rá: az, amire mindig is vágytam. Normális fiatal.

Már amennyire normálisnak lehet nevezni a magamfajta lányt, aki megórül a gyorsaságért és a terepmotorozásért.

Be kell vallanom, és sosem úgy képzeltem el a napjaimat, hogy órák hosszat SMS-ezek a barátnőimmel, aztán moziba megyek, és megnézek egy jópofa romantikus filmet. Elóször is, csak egy, legföljebb két barátnóm van. Másodszor, az olyan filmeket szerettem, amikben egyik robbanás követi a másikat. így volt egészen addig, amíg a valóságban is többkevesebb rendszerességgel robbanni nem kezdtek körülöttem a dolgok. Azóta szívesebben nézek rajzfilmeket, amikben földön kívüliek látogatnak meg kislányokat Hawaii szigetén, vagy cuki halacskáknak vész nyomuk. Szóval ilyesmiket.

Ezeket leszámítva, azt hiszem, teljesen normális vagyok. Igaz, sokáig tartott, amíg eljutottam idáig.

Normális lakásom és normális lakótársam van. Illetve Ruth, aki ősidők óta a legjobb barátnőm, nem teljesen normális. Normális dolgokat művelünk, például együtt vásárolunk be, közösen rendelünk kínai kaját, és bámuljuk azokat a süket tévéshowkat, amiket ő annyira imád.

Ugyancsak Ruth az, aki igyekszik minél gyakrabban elcipelni otthonról, például szabadtéri koncertekre. Én szívesebben maradnék otthon fuvolázni.

Úgyhogy lehet, hogy mégsem vagyok teljesen normális.

Ruth szerzett nekem munkát is nyárra. Teljesen normális munkát, ha nem is fizetnek érte sokat. Hát nem erre vágyik minden normális tizenkilenc éves lány? Olyan nyári munkára, amiért nem fizetnek sokat?

Szerencsére az FBI-tól származó járadékommal együtt nagyjából kijövök belőle. Mert noha nem voltam ügynök, fizetés járt azért, amit csináltam. Hozzá a tévéshow után járó részesedés, plusz amit a szüleim küldözgetnek otthonról - egyszóval nincsenek gondjaim.

Ruth-tal egyébként minden kiadást megosztunk, a bevásárlástól kezdve a lakbérig, ami rohadtul drága, noha csak másfél szobánk van. Na de ne felejtsük el, hogy New Yorkban lakunk, a világ legdrágább városában.

Ami a munkámat illeti, szerintem irtó klassz.

Gyerekeken próbálok segíteni. Furcsamód pontosan ezt csináltam akkor is, amikor elkezdődött a villámlány-ügy és mielótt katasztrófába torkollt az egész, mert egyeseket segítés helyett bajba juttattam. Először Ruth kapott munkát ennél a non-profit csoportnál. A suliban hallott róla, ahol közzé tették a lehetséges nyári állásokat. Noha valamennyi helyre fölvették volna, ahova jelentkezett, végül a Columbia Egyetem mellett döntött.

Sokan, köztük Ruth szülei és az ikertestvére, Skip is - aki az Indiana Egyetemre felvételizett, a nyarat azonban itt tölti New Yorkban gyakornokként egy Wall Street-i vállalatnál - úgy vélik, hogy Ruth valami jól fizető munkát is találhatott volna, tekintettel arra, hogy a Columbián fog továbbtanulni.

De Ruth mindig másmilyen akar lenni, mint az átlag, ami teljesen oké, mert ő tényleg más. Színészeket és muzsikusokat verbuvál, és sorra járja velük a hátrányos helyzetű gyerekek napközijeit és táborait, ahol musicaleket és hasonlókat tanítanak be a gyerekeknek, mert a városi önkormányzatnak nincs annyi pénze, hogy képzett oktatókat szerződtessen.

Először az volt a véleményem, hogy hülyeség.

Mármint Ruth munkája. Mit segít egy színdarabban eljátszott szerep egy olyan kissrácnak, akinek dilis az anyja?

Aztán Ruth egyszer otthon felejtette a tárcáját, és megkért, hogy vigyem utána. Természetesen megtettem, noha abba kellett hagynom miatta a gyakorlást.

De megérte. Mert rájöttem, hogy tévedtem. Egy színielőadás nagyon is sokat jelenthet egy gyereknek. Még egy komoly otthoni problémákkal küszködő gyereknek is és most nem olyasmire gondolok, hogy a papája dutyiban ül, hanem hogy, mondjuk, drogos a nagymamája. Nincs annál klasszabb, mint egy olyan kissrácot látni, aki soha a büdös életben nem látott egy színdarabot, most meg egyszer csak szerepet kap egyben. Vagy - és itt jövök be én a képbe - még sosem vett a kezébe egy zeneszerszámot, most pedig megtanul rajtajátszani.

És kétszeresen klassz, ha én is azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek: fuvolázhatok.

Persze, ezt úgy is elérhettem volna, hogy ha elmegyek egy zenekarhoz.

De volt már dolgotok zenekari muzsikusokkal?

Nem zeneiskolás srácokra gondolok, hanem valóságos, fizetett zenészekre.

Nekem már volt szerencsém hozzájuk. Tavaly, amikor fölvettek a uillard Akadémiára.

És higgyétek el, hogy sokkal, de sokkal szórakoztatóbb olyan gyerekeket tanítani, akik még sosem vettek a kezükbe fuvolát. Azt látni kell, mekkorára tágul a szemük, amikor valamilyen gyors darabot veszek eló, például egy Vivaldit, és azt mondom nekik, hogy ók is meg tudják csinálni, ha hajlandók szorgalmasan gyakorolni. Mire ók: Jaj, dehogy! Én meg: Dehogynem. És megmutatom, hogy kell csinálni.

Ettől újra meg újra elolvadok.

Skip azt mondja, Ruthnak valamilyen reklámcéghez kellett volna elszegődnie, mert ezek a kölykök soha az életben nem viszik semmire, bármennyi művészetet tömnek is beléjük. Nekem nem mondja ezt, mert velem kapcsolatban egyetlen célja van: hogy egyszer lehúzhassa rólam a bugyit. És azért gyakornokoskodik épp annál a vállalatnál, mert fizetik a szállásdíját, de a mi kanapénkon alszik, hogy a lakbért félretehesse arra, amire legjobban vágyik ami, ismerve őt, nem lehet más, mint egy hülye Porsche sportkocsi. Egyszóval itt élősködik a kanapénkon, és a tévét bámulja Michael bátyámmal, aki szintén New Yorkban gyakornokoskodik, és szintén nálunk dekkol. Neki már csak a földön jutott hely.

Miké ugyancsak az Indiana Egyetemen kötött ki, noha elsőre fölvették a Harvardra, de belezúgott egy lányba, aki később dobta egy másik srác kedvéért, akivel a michigani dűnéknél jött össze. Claire Lippman nevét azóta se szabad kiejtenünk előtte. Ő egy olyan csoportban dolgozik, amely a cyber-terroristák ellen harcol. Vagyis valami olyasmit csinál, mint én a háború alatt, csak nem a homoksivatagban egy sátorban, hanem az egyetemi campuson.

Miké néha beszámol a munkájáról. Bárcsak ne tenné.

Skip és Miké egymást túlkiabálva üvölti a megoldásokat a tévé Dupla vagy semmi feladványaira. Skip többnyire rossz választ ad, Miké ellenben majdnem mindig jót.

Jó, hogy itt van a közelemben az egyik bátyám, még ha nem is ő a kedvencem. A kedvenc testvérem ugyanis Douglas, aki viszont otthon maradt, de önálló lakást bérel.

Legalább nem él együtt a szüleinkkel, ami már önmagában nagy eredmény! Egy kis garzont vett ki apa egyik étterme fölött, abban az épületben, amelyik leégett, de azóta újjáépült. Egy képregényeket árusító boltban dolgozik, s közben maga is rajzolgat.

Szerintem még karriert is csinálhat mint könyvillusztrátor. Komolyan mondom. Nem tudom, hogy a hangoknak köszönheti-e a tudását, de tényleg jók a rajzai. Pedig sokáig azt hittük, hogy semmire se lesz képes, pláne nem magától.

Mellesleg, én abban se hittem, hogy Skip viszi valamire, amilyen idegesítő kullancs. De ő komolyan állítja, hogy ha elvégzi a Kelly Üzleti Fóiskolát, olyan állást akaszt le, amivel minimum évi százezer dolcsit fog keresni.

Úgyhogy elképzelhető, hogy Skipet illetőleg sem volt igazam.

Mindamellett változatlanul idegesít. Néha hajlandó vagyok elmenni vele, mert akkor legalább a kaját ő fizeti. Egy lány legyen ezért is hálás. Ezt mondja mindig a mamám. Ő boldog lenne, ha megcsípném Skipet. Na meg a várható százezer dollárját.

Ha már itt tartunk, van még egy abnormális dolog az életemben: nincs barátom. Nem mintha a Juillardon nem hemzsegnének az érett, heteroszexuális hímek persze viccelek, mert egyáltalán ne hemzsegnek. Csak épp én még nem akadtam rá a nagy ő-re.

Illetve egyszer azt hittem, de az már régen volt.

És akkor is tévedtem.

Úgyhogy képzelhetitek a meglepetésemet, amikor - Ruth épp rákezdte, hogy de komolyan, srácok, illene beszállnotok a kiadásokba ezen a nyáron. Figyelsz, Skip?, Minden centet a fogadhoz versz, közben pedig a mi kanapénkon potyázol. Nem vagyok hajlandó egész augusztusban a manhattani hőségben aszalódni. Legalább a a hétvégeken kimehessek a jersey-i partra! Mire Skip és Miké kórusban üvöltötte a tévének, hogy Orion! Orion! -, szóval akkor kopogtak az ajtón. Én mentem kinyitni azt hittem, a pizzafutár. Ehelyett kit látok?

A volt barátomat.

Azt lehetne hinni, hogy egy különös képességgel bíró lény valamilyen előzetes jelzést kellene hogy kapjon az ilyesmiről.

De hát épp az a bökkenő, hogy megszűnt a különleges képességem.

vissza