1.

Ezúttal egyáltalán nem számítottam rá. Pedig azt hihetnék, ennyi idő után többé-kevésbé hozzászokhattam volna. Úgy értem, azok után, amik eddig történtek velem. De a jelek szerint éppolyan lüke vagyok, mint voltam.

Most nem telefonhívással kezdődött, és nem is levéllel. Hanem csöngettek. És éppen Háladás Napján, az ünnepi vacsora kellős közepén.

Ez még nem lett volna szokatlan. Mármint az, hogy csöngettek. Az utóbbi időben rengetegszer csöngettek be hozzánk. Egy hónappal ezelőtt leégett az őseim egyik étterme, és a szomszédaink – egy kisvárosban lakunk – úgy fejezték ki a veszteség miatti részvétüket, hogy különféle finomságokat hoztak: Stroganoff bélszínt, datolyás pitét, ilyesmiket.

Komolyan beszélek! Mintha meghalt volna valaki. Mert itt ha valaki meghal, a jóbarátok sorra beállítanak a családhoz valamilyen finom étellel, gondolván, a gyászoló hozzátartozóknak nincs kedvük főzni, és ha a barátaik és szomszédaik nem vinnének nekik legalább egy kis süteményt, tuti, hogy éhen halnának.

Mintha nem létezne ételfutár.

Csakhogy a mi esetünkben nem egy ember távozott az élők világából, hanem a Mastriani's, az elegáns vendéglátás helyi intézménye, melynek különtermében gyakorta rendeztek érettségi és diploma banketteket, esküvői vacsorákat, barmicvo-fogadásokat és hasonlókat. Egyszóval a Mastriani's a tűz martaléka lett néhány fiatalkorú bűnöző jóvoltából, akik így üzenték meg nekem, mennyire helytelen, hogy beleütöm az orromat az ügyeikbe.

Röviden és velősen: miattam égett le a családom legszebb étterme.

Mit számít, hogy egy gyilkost akartam megfékezni! Mit számít, hogy ezek az újabb gyilkosságokra készülő bűnözők nem voltak idegenek! Tudniillik ugyanabba a suliba jártak, mint én.

Mit kellett volna tennem? Ölbe tett kézzel ülni és várni, hogy kinyírják az osztálytársaimat?

A zsaruk végül elkapták és bevarrták őket. A Mastriani's pedig biztosítva volt, s van még két másik éttermünk. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a datolyás pitére nem volt feltétlenül szükség. Persze mindnyájunkat lesújtott az ügy, de azt nem mondhatnám, hogy elment a kedvünk a főzéstől. Ez a mi családunkban nem fordulhat elő. Ha az ember úgyszólván éttermekben nő fel, óhatatlanul ráragad valami a főzés tudományából, meg tudja állapítani, hogy friss-e a marhahús, nem veri-e át a halas, és ha akarja, ha nem, megtanulja legalább a gőzasztal kezelését. Ennivalóban még sosem szűkölködtünk.

Ezen a hálaadásnapi vacsorán pedig valósággal roskadozott tőle az asztal. Annyi tál sorakozott rajta, pulykával, zöldbabbal, párolt bébikarottával, spenóttal, fokhagymás krumplipürével, édesburgonyával, áfonyamártással és különféle salátákkal és öntetekkel megrakva, hogy a tányérjainknak már alig jutott hely. És nehogy azt higgyék, apa arra számított, mindenből csipegetünk majd egy keveset. De nem ám! Arra, aki nem szedte tele a tányérját a plafonig, úgy nézett, mint aki halálosan megsértette. Ami az én esetemben azért volt problémás, mert az itthonin kívül még egy ünnepi vacsorán kellett részt vennem. Igaz, erről nem szóltam az őseimnek, tudván, hogy nem lennének elragadtatva tőle. Egyszóval muszáj volt egy kis helyet hagynom a gyomromban.

Talán nem ártott volna kitalálnom valamilyen ürügyet. Ugyanis volt valaki a vendégek között, aki észrevette az étvágytalanságomat, és kötelességének tartotta fölhívni rá a többiek figyelmét.

– Mi baja van Jessicának? – kérdezte Rose néni, aki Chicagóból jött le hozzánk az ünnepre. – Semmit nem eszik. Csak nem beteg?

– Nem, Rose néni – mondtam fogcsikorgatva. –Kutyabajom. Csak éppen most nem vagyok éhes.

– Nem vagy éhes? – hüledezett Rose néni. – Ki nem éhes Hálaadáskor? A szüleid hajnal óta robotoltak, hogy időben elkészüljenek ezzel a fantasztikus vacsorával. Úgyhogy légy szíves, egyél!

Az anyám abbahagyta a Mr. Abramowitzcal folytatott beszélgetést.

– De hiszen eszik, Rose néni – kelt a védelmemre.

– Persze hogy eszem – morogtam, és bizonyságul belapátoltam néhány szem édesburgonyát.

– Tudja, mi a baj vele? – hajolt közelebb Rose néni Claire Lippman anyjához, ahhoz azonban elég hangosan beszélt, hogy az utca túloldalán is hallani lehessen. – Az az étkezési rendellenesség. Anorexia, vagy mi.

– Jessica nem anorexiás – tiltakozott az anyám kicsit bosszúsan. – Douglas, told közelebb Ruthhoz a zöldbabot!

Douglas, aki enyhén szólva nem szereti, ha ráirányul a figyelem, gyorsan odatolta a zöldbabos tálat a barátnőm elé.

– Tudja, minek nevezik ezt? – folytatta Rose néni, és még közelebb hajolt Mrs. Lippmanhez.

– Elnézést, Mrs. Mastriani. – Mrs. Lippman enyhén ingerült hangjából arra következtettem, hogy amikor elfogadta anya meghívását, sem ő, sem a férje nem sejtette, mi vár rájuk; nyilván senki nem szólt nekik Rose néniről. – De nem értem, mire gondol.

– Hiába tagadják – jelentette ki megfellebbezhetetlenül Rose néni, és diadalmasan föltartotta a mutatóujját. – Láttam a tévében. Antónia persze nemcsak azt tűri el, hogy ne egyen tisztességesen a kisasszony, hanem mindenben enged neki. Azok a lehetetlen bányásznadrágok, meg ez a frizura is… Engem egy csöppet se lepett meg, ami a tavasszal történt vele. Rendes lányokat nem szoktak fegyveres detektívek kísérgetni.

Hála istennek, ebben a pillanatban megszólalt az előszobacsengő. Lecsaptam a szalvétámat, és úgy ugrottam föl, hogy kis híján feldöntöttem a székemet.

– Majd én kinyitom! – kiáltottam, és kiszaladtam az előtérbe.

Maguk is ezt tették volna. Ugyan ki akarná újból végighallgatni az egész históriát onnantól kezdve, hogy belém csapott a ménkű, aminek következtében olyan különleges pszichikai képességre tettem szert, hogy megtalálom az eltűnt embereket? Ezután a szó szoros értelmében elrabolt a kormány bizonyos nem túl népszerű intézménye, és arra akartak kényszeríteni, hogy nekik dolgozzam. Ezért néhány barátom kénytelen volt felrobbantani ezt-azt, hogy ki tudjon szabadítani és épségben hazajuttatni a családomhoz. Kicsit unom már a témát, úgyhogy nem beszélhetnénk valami másról?

– Ki lehet az? – töprengett odabenn az anyám. –Minden jó ismerősünk itt ül az asztalnál.

így is volt. Rajtam és Rose néni kívül itt voltak a szüleim, mind a két bátyám, valamint Mike új barátnője (még mindig furcsa így neveznem, minthogy Mickey éveken át csak álmodozott arról, hogy Claire legalább egyszer az életben ránézzen. És lám, már egy hónapja együtt járnak – a Szépség és a Szörnyeteg), továbbá Claire szülei, végül pedig a legjobb barátnőm, Ruth Abramowitz, Skip, az ikertestvére és az ő szüleik. Összesen tizenhárom ember. Nem úgy nézett ki, hogy hiányzik valaki.

De kiderült, hogy mégis. Ám nem a mi asztalunk, hanem egy másik asztal mellől.

Odakint sötét volt – novemberben már elég korán sötétedik Indianában – de a verandán égett a lámpa. Ahogy az ajtóhoz közeledtem, melynek felső része üvegből van, egy termetes afro-amerikai férfit láttam, amint félig háttal felém, az utcát kémleli, mialatt arra vár, hogy kinyissák neki az ajtót.

Mindjárt tudtam, hogy ki az. Mint mondtam, kis város a miénk, és egészen mostanáig egyetlen afro-amerikai sem lakott benne. A helyzet akkor változott meg, amikor a szemben lévő hajdani Hoadley-házat megvásárolta Dr. Thompkins, aki főorvosi állást kapott a megyei kórház sebészetén. Elfoglalta új állását, és ideköltöztette Chicagóból a családját is, amely a feleségéből, fiából és lányából áll.

– Jó estét, doktor úr! – köszöntöttem, és kinyitottam az ajtót.

– Hello, Jessica! – mosolygott rám. – Azaz hé? –Indianában ugyanis „hello” helyett „hé”-vel köszönnek. Dr. Thompkins nagyon igyekezett, hogy átvegye a helyi szokásokat.

– Jöjjön be! – hívtam, és félreálltam az ajtóból, hogy bejöhessen a hidegről. Még nem esett a hó, de az időjárás jelentés szerint minden percben várható volt. Sajnos nem annyi, hogy hétfőn tanítási szünetet rendeljenek el miatta.

– Köszönöm! – Dr. Thompkins belesett az ebédlőbe. – Ó, bocsánat! Nem gondoltam, hogy- megzavarom a vacsorátokat.

– Nem nagy ügy – legyintettem. – Nem enne velünk egy kis pulykát? Apa akkorát sütött, hogy egy hadsereg is jóllakna belőle.

– Nem, köszönöm. Csak azért jöttem át, mert azt reméltem… Egy kicsit kínos, de…

Idegesnek látszott. Azt gyanítottam, hogy kölcsön akar kérni valamit. Mert ha valamelyik szomszédunknál elfogy akármi, ami a főzéshez kell, tuti, hogy először nálunk próbálkozik. Mivel az őseim vendéglátósok, mindenki tudja, hogy nálunk bőven van tartalékban mindenből. A doktor azonban egy világvárosból jött ide, ezért nem biztos benne, illik-e a szomszédoktól kölcsönkérni.

Dr. Thompkins még sok mindent nem tud a városunkról. Például azt sem, hogy noha Indiana a polgárháborúban hivatalosan az északiak oldalán állt, még mindig vannak – különösen az állam déli részén –, akiknek az a véleményük, hogy a Konföderáció nem is volt olyan rossz. Ezért azon a napon, amikor megjelent a bútorszállító a doktorék holmijával, még úgyszólván ki sem szálltak az autójukból, amikor Mrs. Abramowitz (aki akkor sem tudná megfőzni a legegyszerűbb ételt sem, ha az élete függne tőle) megjelent egy nagy doboz bolti süteménnyel, Mrs. Lippman pedig a lánya híres csokoládétortájából hozott néhány szeletet. (Csak azt nem tudom, miért nevezik Claire tortájának, amikor mindenki tudja, hogy tortaporból csinálja, és csak annyi a dolga vele, hogy kikenje a tepsit és begyújtsa a sütőt.)

A szomszédaink közül tehát szinte mindenki, sőt még messzebbről is eljöttek, hogy városunk új lakóit üdvözöljék. Ők viszont szerintem erősen furcsállhatták, hogy már a beköltözésük napján egymásnak adják a látogatók a kilincset a sütemények garmadájával, gyümölcsökkel, salátákkal fölszerelkezve. (Nem szólva az anyám nagy tál sajtos-paradicsomos makarónijáról.)

Azt pedig biztosan nem tudták – de mi annál jobban –, hogy 150 évvel ezelőtt, akárcsak az egész országot, a mi kis városunkat is kettészelte egy láthatatlan vonal. Az egyik rész a mi utcánk és a környéke, beleértve a főteret a bírósággal, kórházzal, gimnáziummal és a többi közintézménnyel. Ennek a városrésznek a lakóit nevezik „belvárosiaknak”. És ott van a város másik fele és azon túl a megye a nemrég bezárt műanyaggyárral, a gépkölcsönzővel, néhány javítóműhellyel, azokon túl pedig kukoricaföldekkel és erdőkkel. A városon kívül bőven tenyészik a tudatlanság, az előítéletek, sőt az erdőben – ahova kisgyerek korunkban apa elvitt néha kempingezni – az illegális pálinkafőzés sem ismeretlen. Az iskolatársaim az ottaniakat „darásoknak” hívják, mert ezekben a családokban a gyerekek reggelire, mielőtt beszállnak az iskolabuszba, nemigen esznek mást, mint tejbedarát, ami egyébként ugyanolyan, mint a zabpehely, csak szegényesebb, mert nincsen benne mazsola meg egyéb gyümölcsök.

A mi városunkban a darások néha még ma is konföderációs zászlót lógatnak ki a pickupjuk ablakán. A darások azok, akik gyakran használnak egy bizonyos n-betűs szót, és nem azért, hogy Chris Rockot vagy Jennifer Lopezt idézzék. Én azonban jó pár darást ismerek, aki soha nem illetné egyik honfitársát sem ezzel az n-betűs szóval. Mint ahogy azt is tapasztalatból tudom, hogy nem egy belvárosi srác habozás nélkül k-nak nevezi a magamfajta rövid hajú lányokat, pláne ha olyan gyorsan eljár a kezük, mint az enyém. Nem szólva arról, hogy ők azok, akik következetesen hozzátesznek a legjobb barátnőm nevéhez – aki történetesen zsidó – egy b-vel kezdődő, ugyancsak sértőnek szánt jelzőt.

Mindezek után érthető, hogy Thompkinsék megjelenésekor arra gondoltunk, egyesek miatt még gondjaik lehetnek.

De ennek már jó egy hónapja, és nem történt semmi baj. Úgyhogy remélhetőleg később sem lesz.

Ezt gondoltam akkor. És csak azzal törődtem, hogy feloldjam Dr. Thompkins zavarát, aki még mindig ott toporgott a küszöbön, a szavakat keresve. Mert még semmiről nem tudtam.

– Mi casa en su casa – mondtam ünnepélyesen, ami alighanem a legbénább mondat, ami elhangozhat olyasvalaki szájából, aki még csak nem is spanyolul tanul, hanem franciául. De Rose néni miatt érthető módon rossz formában voltam.

Dr. Thompkins elmosolyodott, de csak éppen hogy. Majd mondott valamit, amitől olyan érzésem támadt, mintha máris eleredt volna a hó, és mind az én hátamra hullik.

– Nem láttad véletlenül a fiamat, Nate-et?

vissza