1. fejezet
Az első tanítási napig nem is tudtam róla, hogy az osztályomból meghalt egy lány.
Nem én tehetek róla! Esküszöm, hogy nem. Úgy értem, honnan tudhattam volna? Hiszen nem is voltam itthon. Ha itthon vagyok, láthattam volna az újságban vagy a híradóban, vagy tudom is én, hol.
Vagy legalább hallhattam volna, hogy beszélnek róla az emberek.
De nem voltam itthon. Többórányi távolságban nyaraltam a michigani dűnék között Ruth Abramowitzcal, a legjobb barátnőmmel. Abramowitzék mindig a nyaralójukban töltik az augusztust, és az idén engem is meghívtak.
Először nem akartam elmenni. Ki a jó fene akar két teljes hétre bezárkózni egy nyaralóba Ruth ikertestvérével, Skippel? Én aztán nem! Skip még mindig csámcsogva eszik, noha ő is elmúlt már tizenhat, úgyhogy tudhatná, mi az illem. Ráadásul megrekedt valahol az őskorban, hiába kapott egy terepjárót a tizenhatodik születésnapjára.
Mindennek tetejébe Mr. Abramowitznak az a heppje, hogy ha ő nyaral, hagyják békén: se tévé, se telefon. Egyetlen kapcsolata a külvilággal a mobilja, az is csak vészhelyzetben: ha, mondjuk, valamelyik ügyfele nagy bajba kerül. (Ugyanis ügyvéd.)
Úgyhogy megérthetik, miért válaszoltam Ruth meghívására először azt, hogy „köszönöm, nem"
Aztán megtudtam, hogy az őseim augusztus két utolsó hetében elfuvarozzák Mike-ot, a bátyámat minden cókmókjával együtt a Harvardra, ahol szeptemberben elkezdi az első egyetemi évét, és ezalatt Rose nénénk vigyáz ránk: rám és Douglasre, a másik bátyámra. Hiába vagyok tizenhat éves, Douglas pedig már húsz is elmúlt, úgyhogy semmi szükségünk felügyeletre. Pláne nem egy hetvenöt éves nagynéni személyében, akinek legfőbb szórakozása a pasziánsz meg az én (nem létező) szexuális életem.
Száz szónak is egy a vége: közölték velünk, hogy Rose néni idejön, és vagy megszököm, vagy megszokom.
Egyiket se választottam. Ahelyett, hogy hazajöttem volna a Wawasee-tó mellől, ahol egy zeneileg tehetséges gyerekek számára szervezett táborban dolgoztam segédtanerőként, egyenesen Abramowitzékhoz utaztam. Mert még Skipet is szívesebben bámulom két hétig, ahogy a mogyoróvajas-banános pirítósat zabálja reggel, délben, este, mint hogy akár öt percet is eltöltsek Rose nénivel, aki újra meg újra elmondja, hogy az ő idejében csak a könnyűvérű lányok viseltek bányásznadrágot. Nem viccelek! Bányásznadrágnak nevezi a farmert! Gondolom, érthető, miért választottam mégis inkább a dűnéket.
És hogy őszinte legyek, nem is volt olyan rossz az a két hét.
Nehogy félreértsenek: egyáltalán nem szórakoztam jól. Mert mialatt én a wawasee-i táborban robotoltam, Ruth keményen törte magát a társasági előmenetele érdekében, és sikerült is fölcsípnie egy fiút.
Egy olyan család fiát, amelyiknek - nem fogják elhinni! - az övékétől alig tíz percre van a nyaralója.
Igyekeztem támogatni ezt a kapcsolatot, mert Scott volt Ruth első igazi fiúja. Mármint olyan, aki a jelek szerint viszonozta is a vonzalmát, és nem vette zokon, ha mások is látják, amint kéz a kézben andalognak.
De lássák be, mégiscsak lehangoló, ha valaki két hétre meghívja az embert, aztán ezt a két hetet gyakorlatilag másnak a társaságában kénytelen eltölteni. A nappalaim nagy részét a parton ütöttem agyon, és ronggyá olvasott giccses regényeket faltam, este pedig megpróbáltam megverni Skipet a Sony PlayStationjén azAce Cornbatban.
Egyszóval nem szívesen nevezném csúcsnak ezt a nyarat.
A jó az volt benne - és ezt Ruth mindennap elmondta -, hogy nem kellett otthon penészednem arra várva, hogy fölhívjon végre az én fiúm, vagy minek nevezzem. Ruth szerint ugyanis fontos szabály, hogy ne legyünk otthon, ha keresnek. Mert akkor, magyarázta, elkezd azon filózni, vajon hol lehetek, míg végül oda lyukad ki, hogy biztos egy másik fiúval. És ettől állítólag még jobban eszi a fene értem.
Jól hangzik, de van egy feltétele: hogy az illető telefonáljon. Mert ha nem telefonál, nem jön rá, hogy nem vagyok otthon. Az én fiúm, jobban mondva az a fiú, aki tetszik nekem (minthogy gyakorlatilag nem a fiúm, hiszen még egyszer se randiztunk úgy istenigazában), sosem telefonál. Ugyanis az a véleménye, hogy kiskorú lévén, a mi dicső Indianánkban egykettőre dutyiba juttathatom. Kivált mivel amúgy is feltételesen engedték ki onnan.
Ne kérdezzék tőlem, hogy miért került oda. Rob nem hajlandó elárulni.
Még nem mondtam, hogy Robnak hívják? Rob Wilkinsnek. De Ruth csak úgy emlegeti, hogy „az a bunkó". Szerintem nem tisztességes bunkónak nevezni, mert még sosem vágott át. Attól a pillanattól fogva, hogy megtudta, még csak tizenhat vagyok, félreérthetetlenül közölte, hogy nem lehet köztünk semmi. Legalábbis még sok-sok évig.
Ami engem illet, higgyék el, nem izgat különösebben. Gombház sej... szóval ezer más akad. Még ha nincs is mindnek olyan kékesszürke szeme, amilyen egy tó napkelte előtt, sem olyan minden extrával fölszerelt motorja, amelyet maga bütykölt össze innen-onnan összeszedett alkatrészekből.
De akkor is hímneműek. A látszat szerint.
A lényeg az, hogy két hétre elmentem, és se telefon, se rádió, se tévé, se újságok. Csak felhőtlen nyaralás. Eltekintve attól, hogy szórakozás se igen akadt.
Honnan tudhattam volna, hogy mialatt távol voltam, kinyírták az egyik osztálytársamat? Egy szóval se említette senki.
Ez a probléma, ha az ember ilyen kis városban lakik. Tizenegy éves korom óta ugyanabban az osztályteremben, ugyanazokkal a srácokkal vagyok összezárva nap nap után. Néha elköltözik valaki, vagy megjelenik egy új gyerek, de nagyjából évről évre ugyanazok az arcok.
Ezért van az, hogy az első naptól fogva ugyanott van a helyem: az ajtótól a második széken. Ugyanis ábécé-sorrendben ülünk, így a vezetéknevem - Mastriani - szerint Amber Mackey után következem. Emberemlékezet óta ő ült előttem.
Kivéve ezen a napon, amikor nem mutatkozott.
Fogalmam se volt róla, miért. Honnan tudhattam volna? Még sosem fordult elő, hogy Amber hiányzott az első tanítási napon. Nem sokkal több ésszel áldotta meg a Teremtő, mint engem, de az első napon úgysem kell felelni, úgyhogy miért maradt volna otthon?
Amellett, velem ellentétben, kifejezetten szerette az iskolát. Benne volt a szurkolócsapatban. Sőt mindenben benne volt. ,,Csipkedd magad, rajta, rajta, csipkedd magad, ne lazsálj!" Ismerik ezt a típust, nem? Az ilyenek sosem hiányoznak az első napon.
Ha másért nem, azért, hogy eldicsekedjenek, milyen istenien lesültek a nyáron.
Úgyhogy szabadon hagytam az ajtó felőli első széket. Lassan mindenki beszállingózott, és igyekezett a lehető leglazábban viselkedni, noha tudtam (legalábbis a lányokról), hogy órákat töltöttek a szerelésük darabjainak összeválogatásával. Hadd lássa mindenki, mennyit fogytak a nyáron, és minél képüket látva rájöttem, hogy velem van bajuk. Különösen Tisha Murray és Heather Montrose meredt rám haragosan. Már-már azt fontolgattam, ne menjek-e oda hozzájuk s koccantsam össze a fejüket, de egyszer már megtettem, és nem sokra mentem vele.
A másik ok az elhatározásom volt. Amellett, hogy néhány szerencsétlen flótást magamba bolondítok és ráveszek arra, hogy kéz a kézben elsétáljon velem ahhoz az autószerelő műhelyhez, ahol Rob dolgozik azóta, hogy befejezte a tanulást, azt is megfogadtam, hogy nem verekszem
többet. Komolyan! Épp elég időt töltöttem büntetésben amiatt, hogy képtelen voltam megfékezni az indulataimat. Nem követem el idén is ugyanezt a hibát.
A tiszta farmernadrágok teljes hiánya miatt ez volt a másik oka annak, hogy miniszoknyában jöttem iskolába. Miniben és fényes, üvegszálas harisnyanadrágban nehéz tökön rúgni valakit.
Lehet, hogy Ambert fölcsinálták a nyáron, és ezt rajtam kívül mindenki tudja? - tűnődtem, a rám meredő arcokat látva. Mert ilyesmi is megesik olykor, a Mr. Albright által tartott kötelező egészségtanórák ellenére, amikor is fölhívja a figyelmünket a védekezés elmulasztásának veszélyeire. Mr. C. azonban változatlanul összehúzott szemmel nézett rám, majd színtelen hangon így szólt:
- Amber meghalt, Mastriani.
- Meghalt? - visszhangoztam. - Biztos benne? - kérdeztem hülyén, mert ha egy tanár azt mondja
valakiről, hogy meghalt, akkor tuti, hogy igaz. De annyira meglepődtem. Talán közhelynek hangzik, de Amber... hogy is mondjam? Csupa élet volt. Nem tartozott azok közé a vezérszurkolók közé, akiket élből utál az ember. Soha senkit nem bántott szándékosan, és keményen megdolgozott azért, hogy lépést tartson a többiekkel, a társasági életben éppúgy, mint a sportpályán. Ami a szellemi képességeit illeti, nem volt éppen egy észkombájn. De erősen törte magát. Mindig és mindenben.
Nem Mr. C. válaszolt, hanem Heather:
- Igen, meghalt, - Szájfénytől csillogó ajka megvető mosolyra húzódott. - És te hol voltál? A Holdban?
- Tényleg - vette át a szót Tisha. - Az ember azt hinné, a Villámlány mindenről tud. Pont most csődölt be a radarod?
Sosem voltam népszeű, de mert nem űzök sportot abból, hogy kitoljak másokkal, mint Heather meg Tisha, rendszerint akad valaki, aki a pártomat fogja velük szemben. Most is megszólalt a mögöttem ülő Todd Mintz, a focicsapat egyik vonalvédője.
- Nem hallottátok, hogy már nem megy neki a médiumkodás?
- Én azt hallottam - jelentette ki Tisha -, hogy két héttel ezelőtt megtalált egy kölyköt, aki eltévedt valamilyen barlangban.
Ez speciel nem volt igaz. Tudniillik egy hónappal ezelőtt történt. De Tisha kedvéért még így se akartam beismerni. Szerencsére Mr. Cheaver megmentett a választól:
- Elnézést kérek, de bármilyen meglepően hangzik, nekem itt és most órát kell tartanom. Úgyhogy eggyel előbbre, Mastriani!
Előbbre ültem, és így tettek a mögöttem ülők is.
- Mi történt vele? - súgtam oda közben Toddnak.
Talán leukémiás lett, tűnődtem magamban, és a szurkolók testületileg kocsimosást vállalnak a jövőben, hogy segítsék a rák elleni küzdelmet. Biztos Amber Alapítványnak nevezik majd el.
Amber azonban nem természetes halállal halt meg. Föltéve, hogy igaz, amit Todd súgott vissza:
- Tegnap találták meg. A bányatóban. Megfojtották.
Hoppá.
vissza
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
