1.

Nem is tudom, miért csinálom ezt.

Mármint hogy mindezt leírom. Nem mintha bárki kényszerítene rá.

Ezúttal senki sem kényszerít.

De számomra úgy tűnik, mintha valakinek nyomon kellene követni ezt az egész ügyet. Olyasvalakinek, aki tudja, mi történt valójában.

Nem mintha nem bíznék abban, hogy a szövetségi nyomozók nem írták le. Természetesen mindent leírtak. De nem biztos, hogy pontosan.

Úgy gondolom, szükség lenne legalább egyetlen pontos beszámolóra. Egy tényszerűre.

Szóval ezért írom le. Egyébként nem nagy dolog. Csupán abban reménykedem, hogy egy szép napon valaki el is olvassa, így nem vesztegetem hiába az időmet… Ahogyan a legtöbb erőfeszítésemmel szokott történni.

Vegyük például a feliratot. Ennél klasszikusabb példát nem is hozhatnék fel hiábavaló törekvéseimre.

Ha meggondoljuk, minden ezzel kezdődött. A felirattal.

Üdvözöljük a Wawasee-táborban,

ahol a tehetséges gyerekek

együtt muzsikálhatnak

Ez állt a feliraton.

Szinte hihetetlen, ugye? Tudom, képtelenség elhinni, hogy abban az időben, amikor történetünk lejátszódott, létezett egyáltalán ekkora hülyeség.

De esküszöm, igaz. És nagyon jól tudom, ugyanis én pingáltam.

Ne ítéljenek el érte. Nem én akartam. Vagyis úgy értem, engem csak rávettek. Ideadták nekem a festéket, meg azt a hatalmas fehér vásznat, és megmondták, mit írjak rá. A legutolsó feliratuk tragikus véget ért, valaki összehajtogatta, bevitte a játékterembe, ahol valami kártékony vegyszer csepegett rá, és át- meg átlyuggatta az anyagot.

Így aztán másikat csináltattak velem.

Nem maga a felirat volt hülyeség. Azt értem ezen, hogy ha az ember egy pillantást vetett az alatta sorakozó kölykökre, azonnal tudhatta, hogy a felirat szinte becsületsértő. Mert ha ezek a srácok tehetségesek, akkor én Jean-Pierre Rampal vagyok.

Ő egyébként híres fuvolaművész, ha valaki nem tudná.

Mellesleg életemben sem láttam még ennyi siránkozó, pityergő gyereket egy rakáson. Pedig körülöttem aztán mindig nyüzsög egy csomó, hála kiváló természetemnek, egyedülálló tehetségemnek, meg mindennek.

De ezek a kölykök… Meg kell mondanom, ez valami egészen más volt. Mindegyik azt bömbölte, hogy „nem akarok zenei táborba menni”, vagy hogy „miért nem maradhatok otthon veletek”. Mintha az a tény, hogy hat hetet távol kell tölteniük a szüleiktől, valami szörnyű megpróbáltatás lenne. Ha tízéves korom táján valaki azt mondja nekem, hogy hat hétre elmehetek valahová és távol lehetek a szüleimtől, rögtön rávágom, hogy „engem is írj be a névsorba, légy szíves”.

Ezek a kölykök azonban nem ilyenek voltak. Gondolom, tán épp a tehetségük miatt. Talán a tehetséges srácok tényleg szeretik a szüleiket, vagy efféle. Nem tudom.

Én mindenesetre megpróbáltam hinni a feliratban. Kiváltképp azért, mert mint tudjátok, én készítettem. Na igen, Ruth is segített egy kicsit. Ha ugyan Ruth téblábolását segítségnek lehet nevezni, amiben nem vagyok olyan biztos. Segítsége többnyire abból állt, hogy folyton azt mondogatta, milyen ferdék a betűim. Most, hogy nézem, igaza is volt. A betűk tényleg ferdék. De kétlem, hogy rajtam és Ruthon kívül bárki észrevenné.

– Hát nem klasszak?

Ezt Ruth mondta, amint épp mellém sompolygott. A gyerekekre bámult, és harmatos szemmel nézte őket. Észre sem vette, hogy egytől egyig szűkölnek, szipognak és bőgve kiabálják, hogy „haza akarok menni”.

Én azonban észrevettem. Olyannyira, hogy a legszívesebben én is hazamentem volna.

Ám ha hazamegyek, akkor odaállhatok a gőzölő-asztal elé; így tölti a nyarat az, akinek a szülei vendéglősök: a gőzölő asztal mellett gürcöl. Nekem annál is kevesebb esélyem volt arra, hogy meglóghassak ez elől, mivel az én szüleimnek három vendéglőjük volt. Abban, ahol nekem kellett lennem, a Joe's Juniorban a legvacakabb volt, mert itt csakis különféle tésztaneműt kínálnak, amiket folyton melegen kell tartani a gőzölő asztalon.

És találják ki, ugyan melyik kölyköt osztották be hagyományosan szolgálatra a gőzölő asztal mellé? Eltalálták. A legfiatalabbat. Engem. Vagy ide, vagy a salátabárba. És higgyék el nekem, már egy mélytengeri búvárhajót megtölthettem volna az általam kinyomott saláta dresszinggel és paradicsomszósszal.

Ám nem csupán a gőzölő asztal volt az, amit igyekeztem odahaza kikerülni.

– Remélem, ez a kicsi hozzám kerül – áradozott Ruth, és rámutatott egy angyalarcú szöszkeségre, aki a táblám alatt állt, és hatalmas csellót szorongatott a hóna alatt. – Ugye, milyen édes?

– Aha – mordultam fel komoran. – De mi lesz, ha azt osztják be hozzád? – intettem egy kisfiú felé, aki oly hangosan üvöltött arra a gondolatra, hogy másfél hónapra el kell válnia anyucitól és apucitól, hogy asztmarohamot kapott. Rémült küllemű szülei gyorsan a szája elé dugtak egy inhalátor készüléket.

– Ugyan már! – mondta Ruth toleránsán. – Én is pont ilyen voltam a legelső táborozásomkor. Vacsorára kutyabaja sem lesz.

Az volt az érzésem, hogy Ruth szavaiban megbízhatok. Ruth alig hétéves poronty volt, amikor a szülei először bedugták a Wawasee-táborba, így aztán kilenc kőkemény év tapasztalat volt már a háta mögött. Én pont ellenkezőleg, összes eddigi nyaramat a gőzölőasztal mellett töltöttem, és halálra untam magam, mert a legjobb (és egyetlen) barátnőm elment. Annak ellenére, hogy a szüleim három vendéglőt is magukénak mondhattak, amelyek bármelyikében én és a barátnőim degeszre ehettük magunkat, valahányszor kedvünk szottyant, mégsem lettem Miss Népszerű. Ezt annak a ténynek a rovására lehet írni, amint azt a tábori főnököm mondta, hogy folyton vitatkoztam.

Épp ezért cseppet sem voltam bizonyos afelől, hogy Ruth azon javaslata, pályázzam meg a nyaralótábori felügyelőséget, csakugyan olyan jó ötlet-e. Először is, minden speciális tehetségem ellenére, a gyermekfelügyelet nem tartozik valódi erősségeim közé. Másodszor meg, mint említettem már, itt van az, hogy örökké vitatkozom.

Ám az interjú alatt nyilván senki sem vette észre antiszociális hajlamaimat, mert megkaptam a munkát.

– Először is, lássuk, jól megjegyeztem-e a címet – mondtam Ruthnak, aki még mindig vágyódva nézegette a csellista lánykát. – Wawasee-tábor, Box 40, State Road 1., Wawasee, Indiana?

Ruth nagy nehezen levette a szemét Szösziről.

– Most mondom utoljára – közölte némi kétségbeeséssel. – Igen!

– Jól van, na – vontam vállat. – Csak biztos akartam lenni, hogy jó címet hagytam-e meg Rosemarynek. Már több mint egy hete nem kaptam tőle semmit, és kissé aggódom.

– Uramisten! – Ruth már nem is válaszolt. Elege lett belőlem. Csak rá kellett nézni. – Abbahagynád?

– Mit hagyjak abba?

– A munkát. Olykor egy kis vakációzást is megengedhetnél magadnak.

– Nem tudom, miről beszélsz – folytattam, noha tudtam, és Ruth is tudta.

– Figyelj! – mondta. – Minden a lehető legjobban megy, oké? Tudom, mit csinálok.

Abbahagytam, hogy úgy tegyek, mintha nem tudnám, miről beszél. – Csak nem akarom, hogy eltoljuk. Mármint a módszerünket.

Ruth forgatni kezdte a szemét. – Hello! – mondta. – Mit tolnánk el? Rosemary ideküldi a cuccot, én meg átadom neked. Mégis, mit képzelsz, hogy három hónap után még mindig nem tudom, mit kell tennem?

Megijedtem a hangjától és karon ragadtam.

– Az isten szerelmére, Ruth – sziszegtem. – Pofa be, jó? Csak azért, mert itt vagyunk a nagy semmi közepén, attól még lehetnek körülöttünk tudod már kik. És egyik-másik odaadó szülő lehet, hogy épp az FBI tagja.

Ruth megint a szemét forgatta. – Kérlek! csak ennyit mondott.

Persze igaza volt: már megint túlreagáltam a dolgokat. Az azonban tagadhatatlan tény, hogy Ruth gyengén szerepelt a diszkréció tantárgyból. Amióta az egész tábordolgot elhatároztuk, semmi más nem járt a fejében, kizárólag ez. Hetekkel a felügyelői tréningezés előtt már folyton így karattyolt: – Te nem izgulsz? Nem szorongsz? – körülbelül úgy, mintha legalábbis Párizsba készültünk volna a Francia Klubbal, nem pedig Indianába, hogy hat héten át rabszolgaként felügyeljünk a kis kölykökre. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy a fenébe, igaz, hogy ez nem gőzölő asztal, de attól még mindig csak meló.

Mondanom sem kell, azért persze cseppet sem voltam elégedetlen ezzel a nem hivatalos, részidős munkával.

A fő probléma abban rejlett, hogy Ruth lelkesedése iszonyúan ragadós volt. Mint például, amikor folyvást arról beszélt, hogyan töltjük majd a délutánjainkat, hogyan lebegünk ki a Wawasee-tó csendes vizére, és leszünk napbarnítottak. Vagy hogy a fiúfelügyelők milyen klasszak lesznek, hogy őrülten belénk esnek, és hogyan ajánlják fel, hogy saját kocsijukon elvisznek bennünket a Michigan-dűnékig.

Komolyan.

Hogyan, hogyan nem, egy bizonyos idő elteltével hinni kezdtem neki.

Ez volt a második tévedésem. Mert az első az volt, hogy beadtam a jelentkezési lapomat.

Ahogyan például Ruth leírta a táborozó gyerekeket. Csodagyerekeknek nevezte őket. Igaz, meg kellett hallgatnunk őket, már a tábor miatt is, meg azért, mert felügyelők lettünk. Ruth históriái azokról a kölykökről, akikre egy évvel ezelőtt felügyelt – egy bungaló, telis-tele érzékeny, kreatív, szuperintelligens kislánnyal, akik még egy év múlva is kedves és mulatságos leveleket írogattak neki – teljesen lenyűgöztek. Nekem nem volt lánytestvérem, így aztán, amikor Ruth éjféli pletyka- és hajbefonó partykról mesélt, azt gondoltam, nem is tudom miért, hogy igen, oké, ez nekem való lesz.

Egész komolyan eljutottam az „ez is csak egy munká”-tól addig, hogy aranyos kis hegedűs és csellista lányokat szeretnék reggelente elkísérni a Jegesmedve uszodába. Hogy biztos akarok lenni afelől, egyikük sem lesz anorexiás attól, hogy étkezéseknél szabályozzák a kalória bevitelüket. És hogy szeretnék segíteni nekik, mit vegyenek fel este a tábori zenekari koncerten.

Olyan volt, mintha megbolondultam volna, vagy efféle. Nem bírtam kivárni, hogy átvegyem az uralmat a számomra kijelölt bungaló felett, amelyet Marcipán-Villának neveztek. Nyolc kis ágy állt benne, plusz az enyém, egy külön szobácskában, pici házban (szerencsére légkondicionált volt), benne apró teakonyhával, meg zuhannyal és vécével felszerelt fürdőszobával. Izgalmamban odáig mentem, hogy az aranyos, szúnyoghálós tornácra kiakasztottam egy táblát (girbegurba betűkkel), amelyen ez állt: Hozott isten, Marcipán-lányok!

Jó, tudom, milyen hülyén hangzik. De Ruth teljesen beoltott engem ezzel a táborfelügyelő tébollyal.

Ám amikor ott álldogáltam, és megláttam azokat a gyerekeket, akikért majdnem egész júliusban és augusztus nagyobbik felében felelős leszek, másvalami is eszembe jutott. Amin azt értem, hogy természetesen senki sem rajong azért, amikor harmincfokos hőségben a gőzölő asztal mellett kell állni, de a gőzölő asztal legalább nem piszkálja az ujjával az orrát, hogy aztán ugyanezzel az ujjal a kezét nyújtsa nekem.

Épp a szüleiktől búcsúzkodó kis kölyköket nézegettem, és azon töprengtem, vajon nem követtem-e el életem legnagyobb tévedését, amikor odajött hozzám Pamela, a táborparancsnok helyettese, kezében csiptetős írótáblával, és a fülembe súgta:

– Beszélhetnék veled?

Bevallom, a szívem ugrott egy picit. Na, gondoltam, most menten kirúgnak.

Mert persze volt egy-két apróság, amit kihagytam az életrajzomból, amikor jelentkeztem erre a munkára. De arra nem számítottam, hogy ilyen hamar fülön csípnek.

– Ó, igen – mondtam. Elvégre Pamela a főnököm volt. Mi mást mondhattam volna?

Odébb mentünk Ruthtól, aki még mindig elragadtatva nézegette a jobb sorsra érdemes táborozókat. Esküszöm, Ruth észre sem vette, milyen sok kisgyerek zokog.

Aztán észrevettem, hogy Ruth egyáltalán nem a gyerekeket nézi. Az egyik felügyelőt bámulta, egy kiváltképp jó külsejű hegedűst, bizonyos Toddot, aki néhány szülővel társalgott. Csupán ekkor jöttem rá, hogy Ruth gondolatban nem az én ócska táblám alatt áll, és nem a bömbölő gyerekeket figyeli, akik sírva-ríva esdekeltek, hogy „mami, ne hagyj itt”. De nem ám! Ruth gondolatai akörül jártak, hogy ő és Todd épp a dűnék felé vágtáznak egy kis sült halért, majonézért és némi derékon feletti tapizásért.

Szerencsés Ruth. Ott van neki Todd – legalábbis a lelki szemei előtt –, míg én odaragadtam Pamelához, ehhez a harmincas évei végén járó, khakiruhás nőhöz, aki valószínűleg odavolt értem…, mert ugyan mi mással lehet magyarázni, hogy járás közben résztvevő mozdulattal átkarolta a vállam…

Szegény Pamela. Nyilván nem értesült arról, hogy hibáim egyike – legalábbis Mr. Goodhart, az Ernest Pyle Gimnázium nevelési felügyelője szerint – az, hogy betegesen iszonyodom attól, ha valaki hozzám ér. Mr. G. azt állítja, hogy különlegesen érzékeny vagyok a magam privát szférájára, és gyűlölöm, ha valaki betör ide.

Ami technikailag nem is igaz. Mert egyetlen személy azért létezik, aki nem bánnám, ha betörne a magánszférámba.

A baj csak az, hogy az illető soha meg sem közelíti.

– Jess! – kezdte Pamela, mialatt elsétáltunk. Észre sem vette, hogy idegességemben csurogni kezdett rólam az izzadság, nem is említve, milyen kétségbeesett igyekezettel próbáltam megszabadulni ölelő karjától. – Attól tartok, hogy egy kis változást kell eszközölnünk a tervben.

Változást a tervben? Nem úgy hangzott a fülemben, mint a végső kirúgás bevezetője. Lehetséges, hogy a titkom – ami egyébként nem is volt akkora nagy titok, de Pamelához nyilván még nem jutott el – biztonságban van?

– Úgy tűnik – folytatta Pamela –, hogy az egyik felügyelőtársad, Andrew Shippinger megbetegedett. Vírusos mandulagyulladása van.

Noha nagyon megkönnyebbültem attól, hogy társalgásunk nem arrafelé irányult, hogy „attól tartok, meg kell válnunk egymástól”, be kell vallanom, nem tudtam, mihez kezdjek ezzel az információval. Mármint az Andrew-ra vonatkozóval. Andrew-t az egyhetes vezetői tanfolyamról ismertem. Franciakürtön játszott, és Tomb Raider-rajongó volt. Egyike volt azoknak a felügyelőknek, akit Ruth és én a Képtelenek-részlegbe osztottunk. Három listánk volt: a Képtelenek, mint amilyen Andrew. A Képesek, akik hát, istenem, elmennek, de nem kell nagyon odalenni tőlük.

Aztán itt volt a harmadik csoport, a Begerjesztők. Begerjesztő volt például Todd, vagy Joshua Bell, a híres hegedűművész; akiknek mindenük megvolt: jó külsejük, pénzük, tehetségük… és ami a legfontosabb, autójuk.

Ami azért elég hátborzongató. Már úgy értem, az, hogy az autó legyen a begerjesztés előfeltétele. Kivált amióta Ruthnak is megvolt a saját kocsija, ráadásul felnyitható tetejű.

De Ruth szerint – márpedig elsősorban ő találta ki ezeket a szabályokat – ha az ember a saját kocsiján megy a dűnékhez, az jóformán nem is számít. Akkor már inkább maradjon otthon. A helyzet az, hogy annak az esélye, hogy bármely Begerjesztő másodszor is ránézzen Ruthra vagy énrám, a nullával volt egyenlő. Nem mintha kutyák vagy effélék lettünk volna, de olyanok sem voltunk, mint Gwyneth Paltrow¹.

És ez az egész Képtelen-Képes-dolog? Ugye felesleges elmagyaráznom, hogy sem Ruth, sem én soha életünkben semmit nem „csináltunk”?

És meg kell mondanom, hogy ahogyan a dolgok mennek, az az érzésem, soha nem is fog semmi efféle történni.

De Andrew Shippinger? Ő még csak nem is olyan, aki Képes. Miért beszél hát róla Pamela? Tán azt hiszi, én fertőztem meg gennyes mandulagyulladással? Miért veszem magamra mindenért a felelősséget? Az egyetlen lehetőség arra, hogy ajkam valaha Andrew Shippinger ajkát érintené, az lenne, ha Andrew félig belefulladna a medencébe, és szájon át lélegeztetésre lenne szüksége.

Mikor veszi már le rólam Pamela a karját?

– így azután eggyel kevesebb fiúfelügyelőnk van.

A várakozólistámon töméntelen lány szerepel, de egyetlenegy fiú sincsen.

Újból elcsodálkoztam, vajon mi közöm nekem mindehhez. Igaz, van két bátyám, de ha Pamela netán azt hinné, hogy bármelyikük beválna táborfelügyelőnek, hát nagyon téved.

– így hát arra gondoltam – folytatta Pamela –, hogy vajon nagyon kiborulnál-e, ha téged osztanálak be abba a részlegbe, ahová eredetileg Andrew-t szántuk.

Ha Pamela ebben a pillanatban azt kérte volna tőlem, hogy öljem meg az anyámat, valószínűleg igent mondok neki. Annyira megkönnyebbültem attól, hogy a főnöknőm nem akar elcsábítani engem, és semmit nem kell csinálnom, hogy lerázhassam valahogy a karját. Nem mintha örülnék annak, amikor valaki hozzám ér. Aki nem ismer, az tartsa meg magának a nyavalyás mancsát. Mi itt a probléma?

Meg lennének lepve, ha tudnák, hogy ezek a táborbeli népek mennyire tipi-tapizósak. Mintha mindenki beleesne a másikba, és afféle emberi sósperec módján egymásra tekerednek.

De nem ez volt az egyetlen problémám Pamelával. Minden más egyéb „vitázásom” mellett, nem vagyok oda a tekintélyes emberekért. Ami valószínűleg onnan van, hogy az elmúlt tavasszal egy ilyen alak megpróbált lelőni.

így tehát csak álltam, álldogáltam, izzadtam, és már majdnem kimondtam, hogy „jó, igen, bánom is én, csak már ereszd el a vállam”.

De mielőtt egy mukkot szólhattam volna, Pamela, úgy látszik, észrevette, milyen kényelmetlen számomra ez az átkarolósdi, avagy csupán azt vette észre, hogy ő maga egyre nedvesebb lesz a rólam dőlő izzadságtól. De akár így, akár úgy, végre levette rólam a karját, én meg újra rendesen lélegezhettem.

Körülnéztem, csodálkozva, hol is vagyunk. Pamela érintése miatt olyan pánikba estem, hogy azt sem tudtam, merre megyünk. Előttünk nyúlt el a Wawasee-tábor különböző épületeihez vezető kavicsos ösvény. Itt állt az ebédlőterem, amelyet nemrég építettek át, hat méter magas mennyezetesre. Mellette a tábor hivatali irodahelyiségei. Azután a betegszobák. Emellett a zeneterem épülete, amely előre gyártott elemekből készült, s nagyobbik része a föld alatt helyezkedett el, hogy megőrizze a hely erdős érzését, hatalmas tetőablakkal, amely megvilágította a fákkal benőtt átriumot.

1 Gwyneth Paltrow (sz.: 1972): Oscar-díjas amerikai filmszínésznő (a ford.)

Innen számos folyosó nyílt a hangszigetelt gyakorlótermekbe, osztályokba és egyéb helyiségekbe.

Onnan, ahol álltunk, nem láthattam az olimpiai méretű uszodát és a fél tucat salakos teniszpályát.

Nem mintha a kölyköknek sok idejük lett volna úszkálásra és teniszezésre, hiszen rengeteget kellett gyakorolniuk a szünidő végén tartandó hangversenyre, amelyet a szabadtéri, kilencszáz ülőhelyes amfiteátrumban szoktak megrendezni. Ám ezeknek a bimbózó zseniknek semmi nem volt elég jó. Az amfiteátrum közelében volt a Gödör, ahol esténként kart karba öltve összegyűltek a táborlakók, és énekeltek, mialatt a tábortűz körül majd megsültek az oda ültetett fehérmályvák.

Az ösvény itt elkanyarodott a számos faház felé – a tábor egyik oldalán egy tucatnyi állt a lányoknak, a másik oldalán ugyancsak egy tucatnyi a fiúknak –, míg végül az egész meredek lejtővel nekiment a Wawasee-tábor saját, külön, tükörfényes felületű, fákkal szegélyezett tavának. A Marcipán-villa ablakai egyenest a tóra néztek. Apró szobám ágyában fekve a fejemet sem kellett felemelnem, úgy is láthattam a tavat.

Csakhogy ez az ágy immáron nem lesz az enyém. Éreztem, hogy a Marcipán-lak a tóra néző kilátással, az angyali fuvolásaival, az éjféli fecsegéseivel és a hajbefonó szertartásaival úgy elsiklik előlem, akár a víz, amely elfolyik a… a gőzölő asztalon.

– A helyzet az – mondta tovább Pamela a magáét –, hogy az idei összes női felügyelő közül egyedül te tűntél úgy számomra, mint aki megbirkózik egy háznyi kisfiúval. És olyan remekül vizsgáztál az elsősegély- és életmentő tanfolyamon…

Remek. Azért végeznek ki, mert ismerem a Heim-lich-manővert² – persze élesben, mivel évek óta vendéglőben dolgozom.

– …és tudom, hogy nyugodtan rád bízhatom ezeket a kisfiúkat, és nem kell többé aggódnom miattuk.

Pamela tényleg erősen túlzott. Szinte hízelgett. Vajon miért? Hiszen a főnököm. Minden joga megvolt ahhoz, hogy abba a faházba osszon be, ahová akar. Elvégre ő az, aki kitölti a csekkemet.

Talán valamikor lány felügyelőt tett egy fiúfaházba, és felsült vele. Lehet, hogy az odarendelt lány felmondott, vagy ilyesmi. Én nem vagyok olyan fel-mondósfajta. Igaz, a fiúk több munkát és kevesebb mulatságot jelentenek, de hé, ugyan mit csinálhatnék?

– Igen – mondtam. A nyakam még mindig nyirkos volt azon a helyen, ahol a karját nyugtatta. – jó lesz.

Pamela kinyújtotta a kezét, megragadta a könyökömet és erősen az arcomba nézett. Ez a könyéken-ragadás nem volt annyira rossz, mint a váll-átkarolás, így egészen nyugodt tudtam maradni.

– Komolyan mondod, Jess? – kérdezte. – Tényleg megtennéd?

Most mondtam volna nemet? Kockáztattam volna meg, hogy hazaküld, és a nyár további részében a Joe's Junior húsgombócai és tésztái felett gőzölögjek? Amikor meg nem a vendéglőben vagyok, olyankor kizárólag a szüleim körül lóghatok (nincs benne köszönet); Mike, a bátyám, aki arra készül, hogy elsőéves legyen a Harvardon, minden idejét a komputere mellett tölti, az új szobatársával e-mailezik, és megpróbálják eldönteni, melyikük vigye a mini-fridzsidert, és melyikük a szkennert; aztán ott a másik bátyám, Douglas, aki az égvilágon semmi mást nem csinál, mint egész álló nap képregényeket olvas a szobájában, ahonnan csak enni jön ki, meg hogy megnézze a soron lévő szappanoperát.

Nem is beszélve arról, hogy az utca túloldalán, a házunkkal szemközt immár hetek óta egy fehér furgon parkírozik, amely szemmel láthatólag egyik szomszédunkhoz sem tartozik.

Hát nem, kösz. Itt maradok, ha egy mód van rá.

2 Heimlich-manőver: elsősegélynyújtó módszer, amellyel megmentik a sebesültet attól, hogy a szájában lévő ennivalótól vagy egyéb tárgytól megfulladjon; a módszer névadója H. J. Heimlich (szül.: 1920): amerikai orvos (a ford.).

– Izé, persze – mondtam. – Bármit. Csak mondja meg, melyik házat jelöli ki számomra, és máris elkezdek áthurcolkodni.

Pamela megölelt. Nincs nagy véleményem igazgatói gyakorlatáról.

Apám bezzeg még soha egyetlen alkalmazottját sem ölelgette agyon csupán azért, mert az illető hajlandó volt megtenni azt, amire kérte. És persze ilyenkor a beosztott nem is mer mást mondani, csak annyit, hogy „igenis, Mr. Mastriani”, különben szárnyak nélkül repülne.

– Hát ez remek! – kiáltotta Pamela. – Ez aztán igazán remek. Milyen aranyos baba vagy, jess.

Aha. Még hogy én. Úgy is, mint szabályos Barbie baba.

Pamela belenézett a csiptetős dossziéjába. –Akkor mostantól a Nyírfa-villába leszel beosztva.

Nyírfa-villa. Erre kell felcserélnem a Marcipánt. Ilyen az én nyavalyás életem sztorija.

– Most megyek, és utánanézek, hogy még ma este létrejöjjön a csere – nézte Pamela még mindig az irományát. – Úgy tudom, az, aki a helyettesed lesz, városod beli. Szintén fuvolás. Talán ismered is. A neve Karén Sue Hankey. – Visszafojtottam a nevetést. Karén Sue Hankey? Nos, ha Karén Sue Hankeyt osztanák be egy fiúfaházba, egészen bizonyos, hogy elbőgné magát.

– Igen, ismerem – mondtam minden további megjegyzés nélkül. Hű, fiacskám, nagy hibát követsz el, gondoltam magamban. De persze hangosan egy árva szót sem szóltam.

– Az interjúja nagyon jól sikerült – mondta Pamela, még mindig a jegyzeteit nézve. – De az előadásáért csak ötöst kapott.

Felhúztam a szemöldökömet. Számomra persze nem volt újdonság, hogy Karén Sue csapnivalóan játszik. De úgy látszik, Pamela nem akarta ezt bevallani előttem. Úgy sejtem, az járt a fejében, hogy tán barátnők vagyunk, és elvégre nem álltam oda zokogni, amikor közölte, hogy átköltöztet a fiúkhoz.

A helyzet az, gondoltam, hogy máris van egy rakás barátom.

– A negyedik széken ül – mormolta Pamela, a zenekar beosztását nézegetve. Azután nagyot sóhajtott. – Nos, jó. Mit is kell még csinálnunk?

Pamela lemosolygott rám, azután visszaindult az irodák felé. Valószínűleg megfeledkezett arról, hogy én is csak a harmadik széken ülök, eggyel Karén Sue előtt.

Ám a meghallgatáson mégis tízest kaptam. Bizony. Ó, igen. Megrengettem őket.

Legalább a fuvolajátékommal. Mással nem sikerült rengetnem.

Kiszámítottam, hogy sokkal jobb, ha gyorsan összeszedem a motyómat, mielőtt még a Marcipánbabák felbukkannak és azt képzelik, hogy… hogy a Wawasee-táborban minden a feje tetején áll, szervezetlenség van, meg ilyesmi. Ami persze igaz is volt, ha a felirat tönkremenetelére gondolunk, amit az imént már elmeséltem, és arra, hogy azért vettek fel engem, hogy tisztán lássanak. Vajon átfuttatták a nevemet bizonyos listákon? Ha igen, akkor kellemetlen kis meglepetés érhette őket.

Barátságosan – kissé túl barátságosan – kerülgettek a táborban szabadon rohangáló kutyák, a térdemmel kellett odébb terelni őket, hogy megszabaduljak hosszú, forró nyelvüktől; így közeledtem a Marcipán-villa felé, ahol nekiálltam behajigálni a holmijaimat a düftinszatyromba. Kissé bántott a gondolat, hogy Karén Sue Hankey élvezi majd a Wawasee-tóra néző csodálatos kilátást abból az ágyból, ami az enyém lehetne. Karén Sue-t már az óvodából ismertem, és ha létezik valaki, aki abban a nyavalyában szenved, hogy Ó-Mily-Nagy-Vagyok, akkor az Karén Sue volt. Ez a leányzó igen sokat képzelt magáról, mert a papájáé volt a város legnagyobb autókereskedése, ő maga történetesen szőke volt, és az iskolai zenekarunkban a negyedik fuvolás.

Igen, próbajátékot kellett játszanunk, és igen, ez a zenekar, amely kizárólag alsósokból és felsősökből állt, szinte minden létező díjat megnyert, és Karén és én másodéves létünkre szerepelhettünk benne, de kérdem én, olyan fenemód nagy dolog egy szimfonikus zenekar negyedik székén ülni? Számít ez egyáltalán valamit? Nem. Legalábbis nem sokat.

Pláne Karennek nem. Addig nem lesz nyugta, míg övé nem lesz az első szék. De ahhoz, hogy odajusson, előbb meg kell küzdenie és le kell győznie a harmadik széken ülőt.

Vagyis engem.

De ez nem fog megtörténni. Ezen a világon biztos nem. Igazán nem nevezném az Ernest Pyle Gimnázium Szimfonikus Zenekarának harmadik székét világklasszis eredménynek, avagy effélének, de ezt a helyet nem vagyok hajlandó átengedni Karén Sue-nak. Semmi áron.

A Marcipán-villát már úgyis elvette tőlem.

Nem érdekel. A marcipán émelygős édesség, míg a nyírfa sokkal szebb és jobb.

Legalábbis ezt mondogattam magamban.

Egészen addig, míg oda nem értem a Nyírfalak-hoz; ott aztán meggondoltam magam. Oké, először is azt hiszem, nem kell elmesélnem maguknak, mekkora logisztikai rémálom lesz nyolc kisfiúra felügyelni. Például hogyan leszek képes lezuhanyozni őket anélkül, hogy egyik-másik ne kezdene rá, hogy pont most kell vécére mennie, vagy ami még rosszabb, nem leskelődnek-e majd rám, mint afféle fiúk, amikor zuhanyozok, és talán nem is lesz mindegyik olyan kicsi, hanem, mint például a bátyáim, akik idejük tetemes részét arra fordítják, hogy távcsővel nézegetik Claire Lippmant, a szomszéd lányt.

Ráadásul a Nyírfa-villa a legtávolabb állt mindentől, a medencétől, az amfiteátrumtól, a zenetermektől. Gyakorlatilag az erdő mélyén volt. Innen a tavat sem lehetett látni. És majdnem teljes sötétségbe borult, mert a fölébe hajló, sűrű levelű fák alig engedtek átszűrődni egy kevéske napfényt. Minden nyirkos volt, és enyhén penészszagú. Még a zuhanyozóban is penész tenyészett.

Először is el kell mondanom, hogy a Nyírfa-lak nagy csalódás volt.

Hiányzott a Marcipán-villa és a kislányok, akiknek azóta már franciafonással befonhattam volna a hajukat. Már legalábbis ha tudnám, hogyan kell franciafonást csinálni.

De talán valamelyikük megtaníthatott volna rá. Az én kis táborozó lánykáim közül.

Amikor aztán felkaptam a motyómat és kiléptem a házból, és megpillantottam első, felém tartó védenceimet, akik maguk után húzták vagy szüleikkel cipeltették a poggyászukat és a hangszereiket, még inkább megfájdult a szívem a Marcipán-villa után.

Komolyan. Állítom, hogy még soha életükben nem láttak ennél csenevészebb, savanyúbb képű gyerekcsoportot. Tíztől tizenkét éves korúak lehettek, és egyikről sem rítt le, hogy pajzán-ugyan-ám-jószívű, mint Harry Potter.

De nem ám.

Távolról sem.

Ezek a kölykök pont olyannak látszottak, amilyenek voltak: elkényeztetett kis zenei csodagyerekek, akiknek a szülei alig várták, hogy a teljes hatheti vakáció idejére megszabaduljanak tőlük.

Az összes fiú megállt, amikor meglátott engem, és hunyorogva vizsgálgatott nyirkos levegőtől bepárásodott szemüvegén át. Szüléikről, akik segítettek cipekedni nekik, lerítt, mennyire vágyódnak már arra, hogy a lehető legtávolabb kerüljenek a Wawasee-tábortól, és mennyivel szívesebben lennének végre olyan helyen, ahol felüdíthetnék magukat némi alkoholos italféleséggel.

Sietve elmondtam azt a néhány szót, amit megtanultam a felügyelői gyakorlaton. Emlékszem, menynyire vigyáztam, hogy marcipán helyett nyírfát mondjak.

– Hozott isten benneteket a Nyírfa-villában – mondtam. – Én vagyok a felügyelőtök. A nevem Jess. Majd meglátjátok, milyen sok mulatságos dolgot fogunk együtt csinálni.

Mondhatom, hogy a szülőket cseppet sem érdekelte, hogy nem fiú vagyok. Szemmel láthatóan megelégedtek azzal a ténnyel, hogy valószínűleg rendszeres időközönként fürdöm, és hogy beszélek angolul.

A fiúk azonban meg voltak rendülve. Megrendülve és felháborodva.

– Hé, hiszen te lány vagy! – mondta valamelyikük.

– Mihez kezd egy lány felügyelő egy fiús házban? –akarta tudni a másik.

– Ez nem is lány – mondta egy harmadik. – Nézzetek a hajára – mutatott a frizurámra, amit mélyen sértőnek éreztem, mert annyira azért mégsem rövid a hajam.

Végül az összes közül a legmorcosabb, sügérképű, súlyproblémákkal küzdő fiú kimondta: – De igen, ez lány. Ez az a lány a tévéből. A villamos lány.

Ezzel aztán le is lepleződtem.

vissza