Legalábbis ezt mondják nekem. DE több vagyok egy névnél. Több annál, mint aminek mondanak. Több a tényeknél és a statisztikai adatoknál, amelyekkel traktálnak. És több mint a videófelvételek, amelyeket megnézetnek velem.
Több. De nem tudom, micsoda.
- Jenna, gyere és ülj le ide. Erről nem maradhatsz le. - Az asszony, akit anyának kellene szólítanom, megpaskolja a mellette lévő párnát. - Gyere – ismétli meg.
Leülök.
- Történelmi pillanat ez – mondja. Átölel és magához szorít. Felfelé húzom a szám egyik sarkát. Aztán a másikat is. Mosolygok. Mert tudom, hogy ezt kell tennem most. Ő ezt várja tőlem.
- Ez az első alkalom – mondja. - Még sohasem volt nigériai származású elnökasszonyunk.
- Az első alkalom – így én. Nézem a képernyőt. És figyelem anya arcát.
Csak nemrég tanultam meg mosolyogni. DE fogalmam sincs róla, hogyan alkalmazkodjak anya többi arckifejezéséhez. Tudnom kellene pedig.
- Anya, gyere ülj ide mellénk! - kiáltja a konyha felé. - Mindjárt kezdődik.
Tudom, hogy a másik asszony nem fog bejönni. Nem szeret engem. Nem tudom, honnan veszem ezt. Az arcát ugyanolyan semmitmondónak és kifejezéstelennek látom, mint mindenki másét. Nem is az arcáról van szó, hanem valami másról.
- Elmosogatok még néhány edényt. Majd innen nézem a tévét – kiált vissza.
Felállok.
- Én akár el is mehetek – ajánlom fel.
Odajön és megáll a boltíves bejáratnál. Anyára pillant. Összenéznek, olyan arckifejezéssel, amelyet szeretnék megfejteni.
Anya két kezébe temeti az arcát.
- Ő a nagymamád, Jenna. Mindig is nagyinak szólítottad.
- Nem érdekes. Szólítson csak Lilynek – mondja ő, és leül anya másik oldalára.
Tudatosság
Létezik egy sötét hely.
Egy hely, ahol nincsen szemem és nincsen szám. Szavak sincsenek.
Nem tudok kiáltani, mert nem jutok levegőhöz. Olyan mélységes a csend, hogy legszívesebben meghalnék.