|
Görbüljek meg, ha igazat mondok |
– Csak légy önmagad! – anya ezt úgy mondta, mintha az olyan könnyű lenne. Pedig nem. Soha nem az! Pláne nem tizenhat1 évesen, amikor azt sem tudod, milyen nyelven kell majd beszélned ebéd közben, vagy mi lesz a neved a következő extra kredites „projektnél”. Nem az, ha úgy becéznek: „A Kaméleon”. Akkor sem, ha kémiskolába jársz. Persze, ha te most ezt olvasod, akkor valószínűleg hozzáférsz a legtitkosabb információkhoz, és mindent tudsz a Kivételes Ifjú Hölgyek Gallagher Akadémiájáról. Tudod, hogy valójában nem gazdag lányok bentlakásos iskolája, és hogy a gyönyörű kastély meg a szépen nyírt pázsit ellenére nem vagyunk sznobok. Kémek vagyunk. De azon a januári napon úgy tűnt, még az anyám is... vagyis még az igazgatónőm is elfelejtette, hogy ha eddigi életedet azzal töltötted, hogy megtanulj tizennégy különböző nyelven, és azzal, hogyan változtasd át teljesen a külsőd csupán körömcsipesz és cipőfényező segítségével, akkor kicsit nehezebb önmagadnak lenni. Hogy mi, Gallagher lányok, sokkal jobbak vagyunk abban, hogy valaki mások legyünk. (És hamis személyink is van, amivel ezt bizonyíthatjuk.) Anyám körém fonta a karját, és ezt suttogta, miközben át– kormányzott a bevásárlóközpontban hömpölygő tömegen:
– Minden rendben lesz, kölyök! – Mozdulatainkat biztonsági kamerák követték, de anya csak annyit mondott: – Ne aggódj! Ez a protokoll. Ez normális.
Azt hiszem, mióta négyéves koromban véletlenül feltörtem az NSA Zafír kódsorát, amit egy küldetés után apa hozott haza Szingapúrból, eléggé nyilvánvaló volt, hogy a normális nem rám fog vonatkozni.
Hiszen a normális lányok általában szeretnek a bevásárlóközpontban flangálni karácsonyi pénzzel teli zsebbel. A normális lányokat nem idézik be D. C.-be a téli szünet utolsó napján. És a normális lányok igen ritkán érzik azt, hogy elájulnak, amikor az anyjuk leemel egy farmert a polcról, majd közli, hogy:
– Elnézést, a lányom szeretné ezt felpróbálni.
Mindennek éreztem magam, csak normálisnak nem, amikor az eladó valamilyen titkos jelzés után kutatva kereste a tekintetemet.
– Ezeket a milánóiakat felpróbáltad már? – kérdezte. – Úgy
hallom, az európai stílus igen népszerű.
Mellettem anyám megérintette a puha farmeranyagot.
– Igen, nekem is volt egy ilyen, de tönkrement a tisztítóban.
A hölgy egy keskeny folyosóra mutatott. Arcán halvány mosoly suhant át.
– Azt hiszem, a hetes próbafülke épp szabad.
Elindult, aztán visszafordult hozzám, és azt suttogta:
– Sok szerencsét!
Én pedig pontosan tudtam, hogy szükségem is lesz rá. Anyával végigsétáltunk a keskeny folyosón. Miután beléptünk a próbafülkébe, bezárta mögöttünk az ajtót. Tekintetünk találkozott a tükörben, és ő azt mondta:
– Kész vagy?
Azt tettem, ami a Gallagher lányoknak a legkönnyebben megy. Hazudtam.
– Persze!
A sima, hideg tükörhöz nyomtuk a tenyerünket; az üveg felmelegedett a bőrünk alatt.
– Nagyszerű leszel – közölte anya, mintha önmagamnak lenni nem lenne borzasztóan nehéz és rettenetes. Mintha nem azzal töltöttem volna az egész életem, hogy olyan akarok lenni, mint ő.
Ekkor rázkódni kezdett alattunk a talaj.
Vissza
| | |
|
|
Eredeti nyelven
Available 06/08/2013
Magyarul
Várható megjelenés: 2013 07 22.
| | |
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
