Első fejezet
Azt hiszem, sok tinilány érzi magát olykor láthatatlannak, úgy, mintha eltűnt volna. Hát én is. Cammie, a Kaméleon. Bár én szerencsésebb vagyok az átlagnál, mert az én sulimban ez menőnek számit. Kémsuliba járok. Hivatalosan a Kivételes Ifjú Hölgyek Gallagher Akadémiája zsenik – nem kémek – számára fenntartott iskola, ahol a különleges képzés miatt bármilyen karriert elérhetünk. De amikor egy iskola ezt állítja, miközben emelt szintű titkos kódolást és tizennégy különböző nyelvet tanít, az olyan, mintha a nagy dohánygyárak arra figyelmeztetnék a gyerekeket, hogy ne dohányozzanak. Minden Gallagher lány tudja, hogy ez képmutatás. Még anya is csak a szemét forgatja, de nem javít ki, amikor kémsulinak hívom, pedig ő az igazgató. Persze ő is visszavonult CIA-alkalmazott, és az ő ötlete volt, hogy megírjam az első Titkos műveleti jelentésemet arról, mi történt az előző félévben. Mindig azt mondja nekünk, hogy a kém életében nem a veszély a legrosszabb, hanem a papírmunka. Elvégre, amikor Isztambulból hazafelé repülsz egy nukleáris robbanófejjel a kalapdobozodban, az utolsó dolog, amire vágysz, hogy jelentést írogass. Szóval, ezért írom most ezt. Gyakorlásként. Aki hozzáfér a legtitkosabb információkhoz, az valószínűleg mindent tud rólunk, Gallagher lányokról, hisz már több mint száz éve létezünk. (Az iskola, nem én – én csak a jövő hónapban leszek 16). Ha nem, akkor azt gondolhatja, hogy mi is csak afféle városi kémmítosz vagyunk, mint a jetpackek vagy a láthatatlanná tévő öltönyök. A borostyánnal benőtt falak előtt haladva, a hatalmas kastélyt és az ápolt pázsitot látva a Kivételes Ifjú Hölgyek Gallagher Akadémiája csupán sznob, szigorúan zárt bentlakásos iskolának tűnik gazdag családok unatkozó lányainak. Őszintén szólva részünkről ez így rendben is van. Ezért nem lepett meg senkit a városban, vagyis a virginiai Roseville-ben a sok- sok limuzin, amely tavaly szeptemberben az osztálytársaimat hozta vissza a suliba. Én egy harmadik emeleti ablakülésből figyeltem, ahogy a zöld lombtakaró mögött feltűntek a kocsik, és befordultak a toronymagas kovácsoltvas kapun. A majd egy kilométer hosszú
bekötőút a dombok között kanyargott, és olyan ártatlannak tűnt, mint Dorothy sárga köves útja. Azt senki sem sejthette, hogy keréknyomot olvasó lézersugárral és robbanószert kereső
szenzorokkal szerelték fel, egy szakasza felnyitható, és egy egész teherautó elsüllyeszthető benne. (Ha azt hiszed, hogy ez veszélyes, akkor ne kérd, hogy a tóról is meséljek!) A térdem köré fontam a karom, és kibámultam az ablakon. Az aprócska kuckót piros bársonyfüggönyök rejtették el, engem pedig átjárt valami különös békés érzés, mert tudtam, hogy húsz percen
belül a termeket elönti a tömeg, harsogni fog a zene, én pedig egy szem gyerekből a száz testvér egyikévé változom majd. Ezért csak élveztem a csendet, amíg tartott. Aztán, ahogy sejtettem, hangos robbanás hallatszott, és égett haj szaga szivárgott fel a második emeleti Történelem Terméből, amit hamarosan Buckingham tanárnő összetéveszthetetlen kiáltása követett.
– Lányok! Mondtam, hogy ahhoz ne nyúljanak!
A szag még förtelmesebb lett, és az egyik hetedikes még mindig éghetett, mert Buckingham ezt üvöltötte:
– Maradjon nyugton! Azt mondtam, maradjon nyugton! Aztán a tanárnő elmormogott néhány francia szitokszót, amit a hetedikesek még valószínűleg három félévig nem értenek meg, nekem meg eszembe jutott, hogy minden évben, amikor körbevezetik a gólyákat, valaki közülük mindig játssza az agyát, és menőzve megfogja Gillian Gallagher kardját. Azt, amivel megölte azt a palit, aki meg akarta ölni Ábrahám Lincolnt. Az első palit, igen. Azt, akiről sose hallottál. Amit az újoncoknak nem mondanak el a sulitúrán, az az, hogy Gilly kardja elég elektromossággal van feltöltve ahhoz... hát hogy... felgyújtsa a hajad.
Egyszerűen imádom a sulikezdést.
Vissza
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
