Tudom, hol vagy!

KETTEN A HARLEYN

Amikor másnap reggel fölébredtem, két dolgot biztosan tudtam:

1. nem haltam meg szívrohamban,

2. Sean Patrick O'Hanahan Paoliban, Olivia Marié D'Amato pedig New Jerseyben van.

Persze, ha jól számolom, ez három. De a két utolsó inkább csak találgatás. Ki a csuda az a Sean Patrick O'Hanahan, és honnan tudom, hogy Paoliban van? Ugyanez áll Olivia Marié DAmatóra.

Micsoda hülye álmok! Hülyeségeket álmodtam, ennyi az egész. Kikászálódtam az ágyból, és gyorsan lezuhanyoztam. Minthogy a piros folt nem tűnt el, nem vehettem föl a V-kivágású pólómat. Inkább hajat mosok, döntöttem el, hátha Rob Wilkins megint fölajánlja, hogy hazahoz, és ha meg kell állni egy piros lámpánál, hátrafordul és beleszagol a hajamba.

Ki tudja?

Csak a reggelinél jöttem rá, kicsoda Sean Patrick O'Hanahan és Olivia Marié D'Amato. Ott virított a képük a tejesdobozon. Tudják, oda nyomtatják az eltűnt gyerekek képét. De ők nem tűntek el, mert én tudtam, hol vannak.

1

Azt akarták, hogy írjam le. Az egészet. Ok ezt nyilatkozatnak nevezik.

Oké, nyilatkozom arról, ami velem történt. Elejétől végig.

Amikor a tévében nyilatkoznak, rendszerint ott ül még valaki, aki minden szavukat jegyzi, és a végén visszaolvassa nekik, azután pedig nincs más dolguk, mint hogy aláírják. Közben kávéval meg süteménnyel kínálják őket. Nekem viszont csak egy köteg papírom meg ez a folyós golyóstollam van. Még egy nyavalyás üveg kólát se tettek elém.

Ez is azt bizonyítja, hogy amit a tévében látunk, az csupa, de csupa hazugság.

Nyilatkozatot akarnak tőlem?

Tessék, itt van.

Ruth tehet mindenről. Komolyan mondom. Mert az egész azzal kezdődött – a hamburgerünkért álltunk sorban a suli büféjében –, hogy Jeff Day kijelentette, Ruth olyan dagadt, hogy majd egy zongoraládában kell eltemetni. Mint Elvist. Ami tök hülyeség, mert legjobb tudomásom szerint Elvist se zongoraládában temették el. Fütyülök rá, milyen hájas volt, amikor meghalt, de tuti, hogy Priscilla Presleynek különb koporsóra is telt egy zongoraládánál.

Másodszor, hogy jön ahhoz Jeff Day, hogy ilyen ocsmányságot mondjon a legjobb barátnőmnek?

Úgyhogy azt tettem, amit minden legjobb barátnő tett volna a helyemben: jó nagy lendületet vettem és odasóztam. Nem mintha Jeff Day nem érdemelné meg, hogy akár mindennap bemázoljanak neki. Ha egyetlen szóval akarnám jellemezni: egy seggfej.

Mellesleg, nem is volt igazán nagy ütés. Oké, elismerem, hogy nekiesett az odakészített fűszereknek. Nagy ügy! Még az orra se vérzett. Nem is az arcát érte az ütés, mert észrevette a lendülő öklömet, és az utolsó pillanatban elhajolt, úgyhogy az orra helyett a nyakát találtam el.

A következő pillanatban egy hatalmas mancs landolt a vállamon. Albright edző egyetlen mozdulattal maga felé penderített. Tudniillik mögöttünk állt a fél grillcsirkéjére várva, és látta az egész jelenetet.

Azt persze nem hallotta, hogy Jeff azt mondta Ruthnak, hogy majd egy zongoraládában fogják eltemetni. Ó, nem! Ő csak azt látta, hogy nyakon vágom a legjobb védőjátékosát.

– Gyere csak, ifjú hölgy – szólt, és kikormányzott a büféből, egyenesen föl, az irodákhoz.

Mr. Goodhart, a felügyelő tanárunk ott ült a szobájában, és egy barna papírzacskóból falatozott. Mielőtt bárki sajnálni kezdené, elmondom, jókora zacskó volt, és már az előtérben érezni lehetett a sült krumpli illatát. Mr. Goodhart az alatt a két év alatt, amikor többször volt alkalmam megjelenni a színe előtt, egyszer sem látszott aggódni a kalóriadús táplálkozása miatt. Azt szokta mondani, hogy szerencsés alkat, és jó az anyagcseréje.

Fölnézett és elmosolyodott, amikor meglátta az edzőt és engem.

– Nicsak, Frank! És Jessica! Milyen kedves meglepetés! Egy kis krumplit? – és odanyújtott néhány szálat a tekintélyes halomból.

– Koszi – mondtam, és elvettem kettőt-hármat. Nem így az edző.

– Ez a lány – mondta reszelős hangján – nyakon vágta a legjobb védőmet.

Mr. Goodhart helytelenítően nézett rám.

– Ez igaz, Jessica?

– Az arcát akartam eltalálni, de félrehajolt – feleltem.

– Ejnye, Jessica, hányszor beszéltünk erről?

– Sokszor – sóhajtottam. Mr. Goodhart szerint hajlamos vagyok a dühkitörésre. – De nem tehetek róla. Az egy bunkó.

Mind a kettőn látszott, hogy nem ezt várták tőlem. Mr. Goodhartnak elkerekedett a szeme, az edző pedig úgy festett, mint aki menten gutaütést kap.

– Rendben van – mondta gyosan Mr. Goodhart, hogy elhárítsa a fenyegető katasztrófát. – Ülj le, Jessica. Köszönöm, Frank, majd én kézbe veszem az ügyet.

Az edző azonban maradt, és egyre vörösebb lett. Még azután is, hogy leültem kedvenc helyemre, az ablak mellett álló narancssárga műbőr székre. Hurkavastag ujjai ökölbe szorultak, és homlokán ijesztően lüktetni kezdett egy kidagadó ér.

– Megütötte a nyakát – mondta.

– Gondolom – szólt közbe Mr. Goodhart olyan szelíden és óvatosan, mintha egy bombát készült volna hatástalanítani –, roppant erős lehetett az ütés. Amennyire egy százötvenöt centi magas kislány meg tud ütni egy több mint 180 cm magas védőjátékost.

– Aha – morogta az edző, akibe egy mákszemnyi humorérzék se szorult. – Jegelni kell.

– Biztos szörnyen megrázta ez az inzultus – bólintott Mr. Goodhart. – Légy nyugodt, Jessica megkapja érte, amit megérdemel. Adekvát mértékben.

Az edző nyilván nem volt tisztában az „adekvát” szó jelentésével, mert így folytatta:

– Azt akarom, hogy soha többé ne merjen hozzáérni a fiaimhoz. Tartsd tőlük távol.

– Azt teszem, Frank – bólintott Mr. Goodhart. – Ne aggódj. – Fölállt, szelíden kitessékelte az edzőt, és becsukta az ajtót.

– Nos – szólalt meg, miközben újabb adag sült krumplit dugott a szájába, amelynek sarkában ott piroslott egy kis ketchup –, mi van azzal a fogadalmunkkal, hogy többé nem akaszkodunk össze nálunk nagyobb fiúkkal?

A ketchuppöttyre meredtem.

– Nem én kezdtem, hanem Jeff.

– De mi volt az ok? Megint a bátyád?

– Ruth.

– Hogy jön ide Ruth? – Mr. Goodhart harapott egyet a hamburgeréből. A paradicsompötty még nagyobb lett.

– Jeff azt mondta, Ruth olyan kövér, hogy majd egy zongoraládában kell eltemetni. Mint Elvist.

Mr. Goodhartnak torkán akadt a falat. –Ez… kh, kh… nevetséges! Elvist nem zongoraládában temették el.

– Épp ezért mázoltam be neki.

– Nézd, Jessica, szeretném, ha végre megértenéd, hogy ha most még rendre megúszod is, egy szép napon visszaüt valamelyik nagy melák, és azt nagyon meg fogod bánni.

– Most is mindig vissza akarnak ütni, csakhogy én gyorsabb vagyok.

– Majd elgáncsolnak, és akkor nincs menekvés.

– De van. Ugyanis kick-bokszolni tanulok.

– Kick-bokszolni? – meresztette rám a szemét Mr.

Goodhart.

– Aha. Vettem egy videokazettát.

– Értem. – Megszólalt a telefon. – Egy pillanat, Jessica!

A felesége hívta, akinek gondja támadhatott a legkisebb Goodhart csemetével. Kinéztem az ablakon. Nincs sok látnivaló: a tanári parkoló, s fölötte az ég. A városunk olyan lapos, mint egy tányér, úgyhogy mindenhonnan látni az eget. Speciel most vigasztalanul szürke és párás volt; az utca túloldalán lévő autómosó fölött vastag, sötét felhők gyülekeztek. A szomszéd megyében már valószínűleg esett.

– Ha nem akar enni, ne erőltesd – mondta Mr. Goodhart a telefonba. – Nem, nem azt mondtam, hogy erőlteted! Csak hátha éppen most nem éhes… ? Igen, tudom, hogy be kell tartani a menetrendet, de…

Az autómosó üres volt. Ki az ördögnek jut eszébe lemosatni a kocsiját, amikor mindjárt elered az eső? A mosó mellett lévő McDonald's, ahonnan Mr. Goodhart ebédje származott, bezzeg tele volt. Csak a végzősöknek szabad ebédidőben elhagyniuk az iskola területét, és persze megrohanják a McDonald's-ot vagy a nem messze lévő Pizza Hutot.

– Oké – mondta Mr. Goodhart, és visszatette a kagylót. – Hol is tartottunk?

– Azt tetszett mondani, hogy meg kell tanulnom kordában tartani az indulataimat.

– Úgy van – bólintott.

– Vagy egy szép napon engem hagynak helyben.

– Bizony.

^ – És hogy számoljak tízig, mielőtt bármit csinálok. És még ha sikeres akarok lenni az életben, be kell látnom, hogy erőszakkal semmit se lehet megoldani.

– Pontosan! – ütötte össze a tenyerét Mr. Goodhart. – Látom, végre kezded érteni.

Fölálltam és távozni készültem. Idestova két éve rendszeres látogatója vagyok a felügyelőtanárnak, úgyhogy nagyjából ismerem a menetrendet.

– Azt hiszem, megértettem, Mr. Goodhart. Köszönöm. Legközelebb igyekszem visszafogni magam. –Már majdnem kint voltam, amikor utánam szólt:

– Ja és Jess! A történtekért még egyheti büntetés az eddig összegyűjtött hathoz.

– Mr. Goodhart – mondtam kedves mosollyal –, maradt egy kis ketchup a száján!

Nem a legjobb végkifejlet. De legalább nem mondta azt, hogy telefonál a szüleimnek. Mert akkor keserves napok várnának rám. Mit számít ahhoz képest még egy hét?

De a francba! Ennyi büntetéssel a nyakamban nem marad egy percnyi időm se a magánéletre. Kár, hogy a bezárást nem tekintik társadalmi munkának. Ha így lenne, egész szép esélyeim lennének a továbbtanulásra.

Nem mintha a bezárás olyan rossz lenne. Egyszerűen benn kell maradni még egy órát tanítás után. Megcsinálhatom a lecajomat, elolvashatok egy képes újságot vagy akármit. Csak beszélgetni nem szabad. Az a legrosszabb benne, hogy lekésem a buszt. De ki az ördög akar egy csomó elsőssel és a többi leprással zötykölődni? Amióta Ruth megkapta a jogsiját, minden alkalmat kihasznál, hogy vezethessen, úgyhogy minden délután számíthatok rá. Az őseimnek halvány gőzük sincs a késés valódi okáról. Azt mondtam nekik, hogy beléptem a rezesbandába. Szerencsére kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy elmenjenek egy iskolai sporteseményre, különben azonnal észrevennék, hogy a bandában nincsenek is fuvolások.

Amikor Ruth az egy óra leteltével értem jött ezen a napon (amikor az egész elkezdődött, és amikor nyakon vágtam azt a seggfej Jeff Dayt), azt se tudta, hogy kérjen bocsánatot, amiért miatta kerültem bajba.

– Jaj istenem, Jess! – hadarta. A nagy előadóterem előtt várt (annyian vagyunk büntetésben, hogy csak ott férünk el, társbérletben a színjátszókkal, akik ugyanott próbálnak mindennap, aminek következtében kívülről fújom A mi kis városunk összes szerepét, csak tudnám, minek), azt látnod kellett volna! Jeffnek csupa majonéz lett az inge, és teleragadt mindenféle zöldfűszerrel! Jól elbántál vele! Persze, nem lett volna muszáj, de olyan jó, hogy megtetted!

– Aha – morogtam. – Menjünk már.

De amikor odaértünk a parkolóhoz, nem láttam sehol a piros sportkocsiját, amelyet a tizenhatodik születésnapjára kapott pénzből vett magának. Imádja az autóját, ezért nem sok kedvem volt közölni vele, hogy elkötötték. De mivel még mindig arról áradozott, hogy milyen klassz voltam, s eközben valamennyi sorstársam beszállt a maga verdájába vagy felült a motorbicajára (a büntetésben lévők mind a „darások” közül kerülnek ki, én vagyok az egyetlen „belvárosi”), muszáj volt megszólalnom.

– Ruth, hol a kocsid?

– Ja? Hazamentem vele a suli után, és megkértem Skipet, hogy hozzon vissza.

Skip Ruth ikertesója. Ő egy dzsipet vett magának a szülinapi pénzéből. De ettől még hiába reméli, hogy a menők közé kerül.

– Gondoltam, jól fog esni egy kis gyaloglás. Fölnéztem a felhőkre, amelyek délben még az autómosó fölött tornyosultak. Azóta épp a fejünk fölé érkeztek.

– De Ruth, jó két mérföld hazáig!

– Tudom. De ha kilépünk, jó sok kalóriát elégethetünk.

– Perceken belül esik. Ruth fölnézett az égre.

– Á, dehogy!

– Neked elment az eszed.

Ruthnak elfelhősödött az arca. Az igazat megvallva, nem kell hozzá sok, hogy elkámpicsorodjék. Megesküdtem volna, hogy még mindig a zongoraládán rágódik, és emiatt akar gyalog hazamenni. Azt is tudtam, hogy mostantól fogva minimum egy hétig nem ebédel.

– Nem ment el az eszem. Csak szerintem ideje, hogy törődjünk az alakunkkal. Mindjárt itt a nyár, és nem vagyok hajlandó négy hónapon át különféle ürügyeket kitalálni, hogy miért nem megyek el senki garden partyjára.

Ezt már nem álltam meg nevetés nélkül.

– Még soha senki nem hívott meg bennünket a garden partyjára. – Tudniillik egyikünk se tartozik igazán az osztály elitjéhez.

– A gyaloglás akkor is nagyon egészséges. Ugyanannyi kalóriát égethetsz el közben, mintha futnál.

– Ki mondta ezt a hülyeséget?

– Nem hülyeség, hanem tény. Jössz végre?

– Képtelen vagyok elhinni, hogy ennyire a szívedre veszed, amit az a seggfej összehordott.

Végignéztem rajta. Hát azt maguknak is látniuk kellett volna! Ruth az óvoda óta a legjobb barátnőm.

Egész pontosan azóta, hogy a családja a mellettünk levő házba költözött. És az egészben az a legfurcsább, hogy eltekintve attól, hogy szépen megnőtt a melle (nekem soha az életben nem lesz ekkora, hacsak nem tömetem ki szilikonnal, ami ki van zárva), pontosan olyan, mint amikor először láttam: világosbarna, göndör haj, nagy kék szempár az aranykeretű szemüveg mögött, enyhén kidomborodó poci és 167-es intelligenciahányados (amiről öt perccel azután értesültem tőle, hogy elkezdtünk ugróiskolázni).

De ha abból indulnak ki, mi volt rajta ezen a délutánon, biztos nem hiszik el, hogy ez igaz. Tudniillik fekete macskanadrágot és combközépig érő, lötyögő pólót vett föl, ami még elmegy, de várják meg a folytatást! Ezt az együttest ugyanis az izzadság felfogására szolgáló homlok- és csuklópánttal, továbbá a vállára akasztott szatyorból kikandikáló ásványvizes palackkal egészítette ki, és nyilván azt képzelte, hogy úgy fest, mint egy olimpikon. A valóságban inkább olyan volt, mint egy eszement családanya, aki aznap kapta meg postán a Hónap Könyve Klubtól az Edzd magad fittre! című bestszellert.

Mialatt Ruthot bámultam, és azon agyaltam, hogy vegyem rá, hogy legalább azokat a béna pántokat vegye le, az egyik srác, akivel együtt voltam bezárva, odahúzott a motorján.

Ha nem veszik zokon, ezt az alkalmat használom ki arra, hogy tudassam: amióta a világon vagyok, leghőbb vágyam egy motorbicikli. De ki nem állhatom azokat a srácokat, akik leszerelik a kipufogót, és

éktelen lármával hajtanak neki a tanári parkolót védő fekvő rendőrnek. Ez a motor viszont úgy dorombolt, mint egy elégedett macska. Fényes feketére lakkozták, a csövek, rugók és a többi pedig csupa csillogó króm volt. Egyszóval állati klassz. Na és a tulajdonosa sem utolsó.

– Hé, Mastriani! – szólított meg, s letette a földre az egyik bakancsát. – Hazavigyelek?

Akkor se lepődtem volna meg jobban, ha maga Ernest Pyle, a híres riporter, iskolánk névadója kel ki a sírjából, s kér tőlem interjút.

– Köszönöm, nem – feleltem tőlem telhetően hűvösen. – Gyalog megyünk.

A srác fölnézett az égre.

– Mindjárt zuhog – jegyezte meg olyan hangsúllyal, mint aki szerint annyi sütnivalóm sincs, hogy ilyen nyilvánvaló tényt észrevegyek.

Ruth felé böktem, hogy értse a szitut, és megismételtem, hogy gyalogolni akarunk.

– Részvétem – felelte, és máris eltűzött. Utána bámultam és muszáj volt észrevennem, milyen lenyűgözően domborodik a feneke a szűk farmerban. Mellesleg, nem csak a fenekének volt izgató formája. Ne gondoljanak rosszra: az arcára céloztam, oké? Már volt alkalmam megstírolni, és higgyék el, hogy kimondottan jóképű, nem olyan erőszakos állú, mint a legtöbb kamasz. Mit számít, hogy az orrát a jelek szerint többször beverték, meg hogy a szája egy kicsit lányosan hullámos vonalú, és a hajára is ráfért volna egy birkanyírás. Ezeket a hátrányokat bőven ellensúlyozta világoskék (vagy inkább halványszürke?) szeme és olyan széles válla, hogy ha egyszer mégis ott ülnék mögötte a hátsó ülésen, tuti, hogy nem sokat látnék az útból.

Ruth semmit se vett észre ezekből a szédítő tulajdonságokból. Úgy bámult rám, mintha egy kannibállal álltam volna szóba.

– Jaj istenem, Jess! Ki volt ez?

– Rob Wilkins.

– De hiszen egy darás! Hogy állhattál szóba vele? Ne aggódjanak, mindjárt elmagyarázom. Az Ernest Pyle-ba kétféle népség jár: a vidékiek, ők a „darások”, meg a „belvárosiak”. És nem keverednek egymással. Pont. A belvárosiak azt képzelik, hogy ők a jobbak, mert több pénzük van (legtöbbjüknek orvos, ügyvéd vagy tanár a szülője), a darások pedig azt, hogy ők érnek többet, mert olyasmikhez értenek, amiket a hülye városi népség legföljebb messziről ugat. Például akármilyen rozzant szerkentyűt meg tudnak bütykölni, segítenek az állatok ellésénél, és a többi. A darások ősei gyári munkások vagy farmerek.

A két csoporton kívül akad egy-két köztes egyén: egyfelől akiknek már meggyűlt a bajuk a hatósággal, másfelől néhány különösen népszerű sportoló és a vezérszurkoló lányok. Alapjában véve azonban a suli az említett két csoportra oszlik.

Ruth meg én belvárosiak vagyunk, Rob Wilkins – kell-e mondanom? – darás, és biztos vagyok benne, hogy már volt dolga a hatósággal. Na de, mint Mr. Goodhart szokta mondani, csak idő kérdése hogy nekem is legyen, ha nem fékezem meg a fékezhetetlen természetemet.

– Honnan ismered egyáltalán? – firtatta Ruth. –Ahogy elnéztem, minimum végzős. És biztos, hogy nem főiskolán folytatja. Inkább dutyiban.

Ez elég sznobul hangzott. Pedig Ruth nem sznob, csak fél a srácoktól. Persze nem az olyan kis hülyéktől, mint Skip, hanem az igaziaktól. Mert hiába a 167-es IO-ja, sosem lesz képes beléjük látni. Föl nem foghatja, hogy a fiúk éppolyan teremtmények, mint a lányok (eltekintve néhány lényeges különbségtől).

– Együtt vagyunk büntetésben – feleltem. – De nem indulhatnánk el, mielőtt nyakunkba szakad a zuhé? Még gyakorolnom is kell.

Ruthot azonban nem könnyű eltéríteni. –Tényleg elmentél volna vele? Egy tök idegen sráccal?

– Tudom is én! – Remélem, nem képzelik, hogy ez volt az első eset, amikor egy srác haza akart fuvarozni. Belátom, néha gyorsabb a kezem, mint az eszem, de nem vagyok holmi pária. Na jó, nem nagyon értek a kenceficékhez, meg nincsenek igazán dögös cuccaim, de azért épp elégszer akad meg rajtam a fiúk szeme. Csak a folytatással van baj.

Oké, nem vagyok egy sztármanöken. Rövid a hajam, hogy ne kelljen vele bajlódni, és a színével is meg vagyok elégedve. Eszem ágában sincs különféle vad árnyalatokkal kísérletezni. A barna hajamhoz jól passzol a barna szemem, ahhoz pedig a barna bőröm, ugyanis minden nyáron szép barnára sülök.

Annak, hogy mégis majdnem minden szombat este otthon kuksolok, az az egyetlen oka, hogy az anyám csakis olyanokkal enged randizni, akik főiskolára készülnek. Azaz belvárosiakkal.

Hol is tartottam? Ja igen. Szóval nem Rob Wilkins volt az első, aki odahúzott mellém a járgányával, és megkérdezte, ne vigyen-e haza. De Rob Wilkins volt az első, akinek talán igent mondtam volna.

– Illetve – helyesbítettem – elmentem volna vele, ha te nem vagy itt.

– Ezt nem hiszem el! – Ruth nekivágott az útnak, noha azok a vastag felhők már egészen a fejünk fölött lógtak. Ki van csukva, hogy megússzuk szárazon, hacsak nem tépünk óránként százzal. Ruth végsebessége azonban egy mérföld per óra. – Ezt nem hiszem el! – mondta még egyszer. – Nem kucoroghatsz egy darás motorjának hátsó ülésén! Ki tudja, hol végeznéd? Esetleg holtan egy kukoricatáblában. – Indianában ugyanis ha eltűnik egy lány, többnyire félmeztelenre vetkőztetve és már oszladozóban találják meg, vagy a mezőn, vagy az erdőben. – Csak te vagy képes éppen büntetésben összehaverkodni valakivel.

– Kénytelen vagyok. Ugyanis az elmúlt három hónapban mindennap össze voltunk zárva.

– De az istenért, remélem, nem állsz szóba velük? –Tudod, hogy tilos beszélgetni. De Miss Clemmings mindennap névsorolvasást tart, úgyhogy ha akarom, ha nem, tudom a nevüket.

– Engem bizony isten megölne az apám, ha egy darás motorján állítanék haza.

Erre nem válaszoltam. Annak esélye, hogy Ruthot bárki is fölülteti a motorjára, kábé a nullával egyenlő.

– Bár ahhoz képest, hogy darás, egész jóképű. Mit követett el?

– Miért kapott büntetést? Gőzöm sincs. Mondtam, hogy tilos beszélgetni.

Hadd szóljak néhány szót magáról az útról. Az Ernest Pyle Gimnázium a beszédes nevű Gimnázium utcában van. Nyilván sejtik, hogy a Gimnázium utca legfontosabb intézménye maga a gimnázium. Egyébként rajta kívül mindössze két nagyobb utcánk van; a terület túlnyomó része mezőgazdasági jellegű. A kocsimosó és a McDonald's után a sorompó következik, de azon túl senki se megy, mert ott tavaly jól helybenhagytak egy lányt.

Tehát elindultunk a Gimnázium utcán, és épp odaértünk a futballpályához, amikor eleredt az eső.

– Mindjárt átszalad fölöttünk – legyintett Ruth, amikor az első cseppek fejen találtak bennünket. Ehelyett azonban egyre sűrűbben koppantak a homlokunkon és a fejünk búbján, plusz egy hatalmas villám hasította ketté az eget, amelyet hosszan tartó mennydörgés követett. Olyan hangos, mint a repülőgépek hangrobbanásai. Most már Ruth is aggodalmasan nézett fölfelé. – Keressünk valami menedéket, amíg elvonul.

De közel s távol a pályát körülvevő fémtribün kínálkozott az egyetlen menedéknek. Azt pedig még egy dedós is tudja, hogy viharban nem szabad semmilyen fémszerkezet alá állni.

Ekkor koppant a fejemen az első jégdarab. Ha már kupán találta valamelyiküket egy majdnem ökölnyi jég, bizonyára megértik, miért rohantunk mégis a tribün alá. Mert ha nem, akkor csak annyit mondhatok, hogy adjanak hálát az égnek. Hogy szépen fejezzem ki magam: csillagokat láttam.

Ott álltunk a tribün alatt, s körülöttünk vad táncot járt a jégeső. Mintha egy gigászi kukoricapattogtató-ba pottyantunk volna.

A szinte egybefolyó mennydörgés meg a jég kopogása miatt – szerencsére már nem a fejünkön, hanem a fölöttünk levő üléseken gellert kapva a betonon – nem lehetett semmit se hallani. De ez Ruthot a legkevésbé sem zavarta. – Ne haragudj! – kiáltotta. Mire én csak annyit mondtam: – Au! – mert egy jéglabda fölpattant a betonról, és vádlin talált.

– De tényleg nagyon sajnálom!

– Nem a te hibád! – kiáltottam vissza. De ha még emlékeznek a nyilatkozatom első mondataira, azóta megváltozott a véleményem.

Újabb fényes villám hasított a szürkületbe. Három-négy ágra szakadt, s az egyik, ha jól láttam a fáktól, egy pajtába csapott. A mennydörgés megremegtette a tribünt.

– De igenis az enyém! – Ruth közel állt a síráshoz.

– Az ég szerelmére, csak nem fogsz bőgni?

– De. – És tényleg szipogni kezdett.

– De hát ez csak egy hülye zivatar! Máskor is elkapott már. – Nekitámaszkodtam egy oszlopnak. – Nem emlékszel? Egyszer ötödikben, amikor zeneóráról mentünk haza. Ruth beletörölte az orrát a pólója ujjába.

– És bemenekültünk a templomotokba.

– Mármint én. Te csak az előtető alá álltál be. Ruth nevetni kezdett a könnyei között.

– Mert azt hittem, a jóisten halálra sújt, ha beteszem a lábam a keresztények templomába.

Örültem, hogy nevet. Mert lehet, hogy néha fenemód kellemetlen tud lenni, de mégiscsak a legjobb barátnőm, és az ember nem fordíthat hátat a legjobb barátnőjének amiatt, hogy izzadságfogó pántot húz a fejére, vagy sírva fakad egy kis égzengés miatt. Ruth sokkal értelmesebb, mint a többi osztálytársnőm. Mindennap kiolvas egy könyvet, és éppúgy szeret zenélni, mint én. Igaz, hogy a nagy esze ellenére képes órák hosszat bámulni a szappanoperákat.

– jaj istenem! – fohászkodott föl, amikor a feltámadó szél megint hozzánk vagdosta a jéglabdacsokat. – Ez már kész tornádó!

Dél-Indiana ugyanis a tornádók útvonalának épp a közepén fekszik. Miénk a harmadik hely az évente legtöbb tornádót elszenvedő államok listáján. Jó párat átéltem már a pincénkben.

Nem akartam Ruthot még jobban elkeseríteni, de ez a mostani minden jel szerint igazi tornádónak ígérkezett. Az ég vészjóslóan elsárgult, és jeges szél fújt. Meg ez az ijesztő süvöltés… Épp azt akartam mondani, hogy ez valószínűleg csak egy tavaszi zivatar, nincs ok aggodalomra, amikor a barátnőm fölsikoltott:

– Jess, ne… – A folytatást nem hallottam, mert az óriási dörrenés minden más hangot elnyomott.

Vissza