A színpadon a jazz-klubban Montreal utcái alatt egy karmazsinvörös ajkú énekes a szerelem kegyetlenségéről énekelt a mikrofonba. Bár fülledt hangja elég kellemes volt, vérről és fájdalomról, valamint az őszinte örömről szólt a szöveg, Nikolai nem hallgatta. Azon töprengett, hogy vajon a nő - és az emberek, akik a klubban voltak – tudnak-e a vámpírok jelenlétéről.

A két fiatal lány, aki rózsaszín martinit ivott egy sötét sarokban, persze biztosan nem tudta azt.
Négy ilyen egyén vette körbe őket. Egy olyan hímekből álló csoport, akik erdménytelenül fűzték őket, miközben megpróbálták elrejteni a vérszomjas szemeiket, amelyekkel nem tettek biztató benyomást a nőkre az elmúlt tizenöt percenben. Az világos volt számára, hogy a vámpírok keményen próbálkoztak, hogy kivigyék magukkal a nőket a klubból, de nem sokra jutottak a leendő véradóikkal. Nikolai gúnyosan lélegzett. Amatőrök.

Kifizette a sörét, amit érintetlenül hagyott a bárpulton, majd elsétált a sarokasztal irányába. Ahogy közeledett, látta, hogy a két emberi nő bizonytalan lábakon kászálódik ki a bokszból. Miközben kuncogtak, elbotladoztak a mellékhelyiségig, majd eltűntek egy homályos, zsúfolt előszobába a mellékhelyiség mellett. Nikolai hanyag terpeszben leült az asztalhoz.

- Jó estét, hölgyek.
A négy vámpír csöndben bámulta őt, miközben azonnal felismerték a saját fajtájukat. Niko magasra emelte a rúzstól maszatos martinis poharat és beleszagolt a gyümölcsízű kotyvalékba. Összerezzent, miközben félrelökte a kellemetlen italt.

- Emberek – mondta halk, vontatott hangon. - Hogyan tudják lenyelni ezt a szart?

Óvatos csönd lett az asztalnál, amint Nikolai körbenézett a nyilvánvalóan fiatal, polgári vámpír hímek között. A négy közül a legnagyobb megköszörülte a torkát, miközben Nikóra nézett, az ösztönei azt sugták, hogy Niko nem volt helybéli, és nem volt igazán veszélytelen sem.

Valószínűleg megértete a helyzetet, mert egy pillantás kiséretében a mellékhelység irányába bökött.
- Most látjuk először őket - mormolta.
- A nőket. Először láttuk őket – köszörülte meg újra a torkát, miközben arra várt, hogy a társai megerősítsék állítását.
- Először vagyunk itt ember. Amikor a nők visszatérnek az asztalhoz, távozni fogunk.

Nikolai kuncogott a fiatal hím ingatag kísérletén, hogy megjelölje a területét.
- Igazán úgy gondolod, hogy bármilyen verseny lehetne köztünk, ha azért lennék itt, hogy elorozzam a játékszeredet? Lazíts. Nem ez érdekel. Információra van szükségem.

Elhangzott a következő dal is, amit ma este már két másik bárban is hallott, olyanokban, ahová a faj tagjai jártak, hogy találkozzanak és találjanak valakit, aki vérrel táplálja őket. Niko olyan valakit keresett, aki információval szolgálhatna egy idős vámpírról, akinek a neve Sergei Yakut.

Nem volt könnyű megtalálni valakit, aki nem igazán akarta azt, hogy megtalálják, különösen, ha olyan nomád és zárkózott életet élt, mint Yakut. Nikolai abban az egyben biztos volt, hogy Yakut Montreálban van. Nemrég telefonon beszélt a visszavonult vámpírral, néhány héttel korábban, mikor a nyomára lelt Yakutnak és tájékoztatni akarta őt egy fenyegetésről, ami a faj legerősebb, legritkább tagjaira irányult, nagyjából húsz egyénre, akik az első nemzedékhez tartoztak.

Valaki ki akarta pusztítani az első generációt. Többeket az elmúlt hónapokban öltek meg, Niko és a testvérei meghívták Bostonba az első generációsokat - a nagyon képzett, nagyon halálos harcosoknak egy kis serege, akiket a Rend néven ismertek - abból a létfontosságú célból, hogy elkülönítsék és megvédjék őket az ismeretlen merénylőtől. Ezért a Rend úgy döntött, hogy kapcsolatba lép azokkal az egyénekkel, akik ismerték az első generációból maradt vámpírokat és kérjék az együttműködésüket.

Sergei Yakut nem volt túl lelkes, hogy érintetté vált. Nem félt senkitől, és neki ott volt a saját személyes csapata, hogy meg védje őt. Elutasította a Rend meghívását, hogy utazzon Bostonba egy megbeszélésre, úgyhogy Nikolait elküldték Montrealba, hogy győzze meg őt. Ha Yakutnak ténylegesen fenyegetnék a területét - a szörnyű igazság, hogy a Rend és a faj egésze most veszélyben van - Nikolai bizonyos volt, hogy az első generációs hajlandó lett volna megjelenni.

Először meg kellett találnia az óvatos szemétládát.

Eddigi tudakozódásai a városban nem hoztak semmilyen eredményt. Nappal meg kellett húzódnia, de a hosszú éjszakákat a keresésnek szentelte. Előbb vagy utóbb valaki megadja neki azt a választ, amit keresett. Ha továbbra is járja a klubbokat és ha elég kérdést tesz fel, Sergei Yakut személyesen jönne megkeresni őt.

- Meg kell találnom valakit - mondta a négy vámpír ifjúnak Nikolai. - Egy vámpírt Oroszországból. Pontosabban Szibériából.
- Ezért vagy itt? - kérdezte a csoportból az egyik. Nyilvánvalóan felismerte akcentusát, amelyet Nikolai a hosszú évek alatt sem vesztett el, míg a Renddel az Államokban élt.

Niko ráemelte a jeges kék szemeit. - Ismered ezt az egyént?
- Nem, ember. Nem ismerem őt.

A másik kettő nemlegesen rázta a fejét, de a negyedik, a mogorva, aki lehajtotta a fejét a bokszban, egy nyugtalan pillantással ránézett az asztalon keresztül.

Niko elkapta azt a sokatmondó tekintetet és fogva tartotta.
- És mi a helyzet veled? Van valami ötleted, hogy kiről beszélek?

Először nem gondolta, hogy a vámpír válaszolni fog. Egy pillanatra lehunyta a szemét, végül a gyerek megrántotta a vállát és elmormogott egy átkot.
- Sergei Yakutról - mormolta.

A név alig volt hallható, de Nikolai mégis hallotta azt. És periférikus látásával észrevette, hogy egy ébenfekete hajú nő, aki közelben ült a bárnál, szintén hallotta azt. Esküdni mert volna rá a gerince hirtelen megmerevedéséből és a fejmozdulatából, hogy mindezt a név puszta említése váltotta ki.

- Ismered őt? - kérdezte a vámpír hímet, amíg szemmel tartotta a nőt a bárnál.
- Hallottam róla, ez minden. Nem él a Menedékben – mondta, miközben említést tett azokról a közösségekről, akik otthont adtak a faj legnagyobb részének, a polgári személyeknek Észak-Amerikától egészen Európáig.

- A pacák egy mogova fasz, úgy hallottam.
- Igen, ő az - ismerte el Nikolai. - Van ötleted, hogy hol találom meg őt?
- Nincs.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Niko, amíg figyelte, hogy a bárnál lévő nő leszállt a székéről és távozni készült. Még mindig félig volt a koktélja a poharában, de Yakut nevének említésére úgy tűnt, mintha hirtelen sietőssé vált volna számára a távozás.

A vámpír a fejét rázta.
- Nem tudom, hogy hol lehet megtalálni a fickót. Nem tudom, hogy miért keresné őt bárki önszántából, hacsak nincs halálvágya.

Nikolai átnézett a válla felett a magas barna nőre, amint az a tömegen keresztül készült elhagyni a bárt. A nő hirtelen visszanézett rá, a jade-zöld szeme volt a sötét szempillák alatt és fényes, fekete, hosszú haja. Nem volt félelem a szemeiben, és nem is próbálta leplezni, ahogy hátranézve rábámult.

- Átkozott - morogta Niko.

A nő tudott valamit Sergei Yakutról.

Valamivel többet egy felszínes ismeretségnél, találgatta. Niko pillantása pánikba ejtette, megdöbbentette a lányt, aki megfordult és megpróbált elszökni.

Nikolai utána eredt. Keresztül küzdötte magát az emberek tömegén, akik megtöltötték a klubot, szemeit a lány selymes fekete hajára irányította, amíg követte őt. A nő gyors volt, olyan ruganyos és mozgékony, mint egy gazella, a sötét ruhájával és hajával gyakorlatilag beleolvadt a környezetébe.

De Niko vámpír volt, és nem volt olyan ember, aki letudná hagyni a fajtáját. A nő kiszaladt a klub ajtaján és körbenézett az utcán. Nikolai követte. Nikonak keményen meg kellett dolgoztatnia a lábait, hogy utolérje a nőt, miközben a nő forgatta a fejét, mert megérezte, hogy szemei lézerfényként villágítanak. Gyorsabban futott, miközben az utca végén befordult a sarkon. Két másodperccel később Niko szintén ott volt. Vigyorgott, ahogy néhány sarokkal arrébb észrevette őt. Az a sikátor, amibe beszaladt két magas téglaépület között, egy keskeny és sötét zsákutca volt, amit fémmel és lánccal megerősített fallal körbekerítettek

A nő megpördült a csizmái sarkán és keményen zihált, a szemei rászegeződtek, miközben figyelte minden lépését.
Nikolai tett néhány lépést a sikátorba, azután megállt, de a kezeit jóindulatúan az oldalánál tartotta.
- Minden rendben - mondta neki. - Nincs miért elfutnod. Csak beszélni akarok veled.
A lány csöndben bámulta.
- Sergei Yakutról akarlak kérdezni.
A nő jól láthatóan nyelt egyett.
- Ismered őt, nem?

A szája furcsán megrándult egy pillanatra, de ez elég volt ahhoz, hogy meggyőzze Nikót az állítása helyességéről, miszerint ismerte a visszavonult első generációst. Az, hogy el tudja-e vezetni Nikót hozzá, már más kérdés. Csak reménykedhetett benne.

- Mondd el nekem, hogy hol van. Meg kell találnom őt.
A nő a kezeit öklökbe szorította az oldala mellett. A lábait kissé megtámasztotta, hogy ha kell készen álljon a menekülésre. Niko látta, hogy finoman rápillant a bal oldalánál lévő viharvert ajtóra. Kitöréssel támadott.

Niko elsziszegett egy átkot, és teljes erejével a nő után magát. Mire elérte az ajtót és kinyitotta, Nikolai előtte állt a küszöbön, eltorlaszolva az útját a sötétségbe. Kuncogott azon, hogy milyen könnyen ment.
- Azt mondtam, hogy nem szükséges elfutnod- mondta, miközben könnyedén vállat vont, és tett egy lépést hátra. Az ajtó bezárult mögötte, ahogy követte a lassú visszavonulását a sikátorba.

Jézus, a nő lélegzetelállító volt. A klubban csak egy pillantást vetett rá, de most, hogy előtte állt néhány lábra tőle, rájött, hogy gyönyörű. Magas és vékony, hibátlan tejfehér bőrrel és fénylő, mandula vágású szemekkel, hajlékony testtel a fekete sztreccs ruházata alatt. Szív alakú arcán az erő és a lágyság megbabonázó kombinációja keveredett. Nikolai tudta, hogy bámulja, de átkozott legyen, ha változtatni tudna ezen.

- Beszélj hozzám – mondta. – Áruld el a neved.
Egy könnyű érintés erejéig a hozzáért a kezéhez. Megérezte az adrenalin növekedését a lány vérében, ki tudta szagolni a citrus erős illatát a levegőben, de nem vette észre a kemény rugást, miközben rátámadt, és a csizmája éles sarkát a mellkasába vágta.

Az átkozott! Ez meglepte őt.
A nőnek másra sem volt szüksége, megint odaugrott az ajtóhoz, és ekkor sikerült neki Niko előtt eltünnie az épület sötétjébe, mielőtt megakadályozhatta volna. Utána vetette magát, közben káromkodott.
A hely üres volt. A nyaka hátsó részén lassan kúszott fel a rossz előérzet, ahogy egyre mélyebbre ért a sötétségbe, de a figyelme nagy része a nőre irányult, aki az üres hely közepén állt. Nikót bámulta ahogy közeledett, karcsú testében minden izom támadásra készen feszült.

Nikolai viszonozta a merev tekintetet, ahogy megállt előtte. - Nem foglak megsebezni téged.
- Tudom - mosolygott, de az ajkai alig mozdultak - Nem kapsz rá esélyt.

A hangja bársonyos simogatásként hatott rá, de a csillogás a szemeiben hideg volt. Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül Niko szorítást érzett a fejében. Amikor már a magas frekvenciájú hang elviselhetetlen lett számára, az még inkább erősödött. Érezte, hogy a lábai kicsúsznak alóla. Térdre esett, látása elhomályosult, miközben úgy érezte, hogy a feje szét fog robbani.
Távolról több láb közeledését hallotta, amelyek jókora hímekhez tartoztak, akik mind vámpírok voltak. Csak a hangok suttogását hallotta, ahogy szenvedett az elméjét hirtelen elborító rohamtól.

Ez egy csapda volt.

A szuka szándékosan vezette őt oda és tudta, hogy követni fogja.
- Elég! - mondta Renáta a vámpír hímek közül az egyiknek, aki belépett a szobába.
- Most már elengedem.
A Nikolai fejében lévő fájdalom egy része azonnal lecsillapodott. Még időben felpillantott ahhoz, hogy lássa támadója szép arcát, miközben lebámul rá a lábai előtt.
- Vegyétek el a fegyvereit - mondta a társainak. - Le kell fegyvereznünk, mielőtt az ereje visszatérne.
Nikolai elhadart néhány átkot, de a hangja elhalt a torkában, mikor látta, hogy a nő elsétál.
 

vissza