Első fejezet

A nő sehogy sem illett oda makulátlan fehér blúzában és kifogástalan, élére vasalt elefántcsontszín nadrágjá­ban. Hosszú, kávébarna haja dús hullámokban keretez­te arcát, az erdőre telepedő pára egyetlen tincsét sem kezdhette ki. Elegáns magas sarkú cipőt viselt, amely szemlátomást nem akadályozta a meredek ösvény meg­mászásában, miközben a többi túrázó lihegve kapko­dott levegő után a páradús júliusi forróságban.

A meredek kaptató tetején megállt, és egy terjedel­mes, mohával borított szikla árnyékába húzódva várta, hogy féltucatnyi turista elhaladjon mellette, vadul kat-togtatva fényképezőgépét, amikor eléjük tárult a táj lát­ványa, őt észre sem vették. Elvégre a legtöbb ember nem látja a holtakat.

Dylan Alexander sem akarta őt látni.

Tizenkét éves kora óta nem találkozott halott nővel. Most, hogy húsz év elteltével mégis szembejött vele egy, ráadásul a Cseh Köztársaság kellős közepén, kissé meg­riadt. Próbált tudomást sem venni a jelenésről, de ahogy három kísérőjével közeledett az ösvényen, a nő sötét szeme rátalált, és nem mozdult el róla többé

Látsz engem.

Dylan úgy tett, mintha nem hallaná az elektrosztati­kusán pattogó, gyenge suttogást, amely a szellem moz­dulatlan ajkáról szállt felé. Nem akart kapcsolatba lép-

ni vele. Olyan hosszú ideje nem volt már része efféle kü­lönös élményben, hogy teljesen elfelejtette, milyen érzés. Dylan soha nem értette különös képességét, amellyel látta a halottakat. Soha nem volt képes megbízni ben­ne, illetve kontrollálni. Állhatott akár egy temető köze­pén, mégsem történt semmi, aztán egyszer csak kar­nyújtásnyira állt tőle egy megboldogult, mint ahogy itt, a hegyekben, Prágától egyórányi távolságra.

A szellemek mindig kizárólag női alakban jelentkez­tek. Általában életerős fiataloknak tűntek, mint az előt­te álló nő is, aki félreérthetetlen kétségbeeséssel meredt rá egzotikus, meleg barna szemével. Hallanod kell engem.

Kérlelő hangjában spanyol akcentus csendült. — Dylan, gyere csak, szeretnélek lefényképezni e mellett a szikla mellett!

A valóságos, földi hang elterelte Dylan figyelmét a gyönyörű halott nőről, aki még mindig a sok vihart megélt homokkő szikla takarásában állt. Janet, Dylan édesanyjának, Sharonnak a barátnője, belekotort a háti­zsákjába, és előhúzta a fényképezőgépet. A nyári euró­pai utazás Sharon ötlete volt; ez lett volna az utolsó nagy kalandja, de márciusban a rák újból megtámadta, és a néhány héttel ezelőtti, utolsó kemoterápiás kezelés túlságosan legyengítette ahhoz, hogy utazni tudjon. Rá­adásul mindeközben tüdőgyulladással is kezelték, állan­dóan ki-be járt a kórházba, úgyhogy ragaszkodott hoz­zá, hogy Dylan menjen el helyette.

— Ez az — készített egy képet Jane Dylanről, háttér­ben az erdővel borított völgyben magasodó sziklákkal. — Anyukád imádni fogja, édesem. Hát nem lélegzetelál­lító?

Dylan bólintott. — Ma el is küldjük neki e-mailben a fotókat, ha visszaértünk a hotelba.

Továbbvezette a kis csoportot a sziklától, alig várva, hogy maga mögött hagyja a suttogó, túlvilági teremt­ményt. Lassan sétáltak lefelé a lejtős hegygerincen, míg egy vékony törzsű fenyőkkel sűrűn benőtt helyre nem értek. Lábuk alatt szárazon recsegett-zörgött az elmúlt évszakokat idéző, nedves ösvényt beborító rozsdabarna levél- és tűlevélszőnyeg. Aznap reggel esett, amit megfe­jelt a bágyasztó hőség, így távol tartotta a kevésbé vál­lalkozó szellemű turistákat.

Az erdő csendes volt, és békés... eltekintve a kísérte­ties szempártól, amely, Dylan nagyon is tudatában volt, minden lépését követte az erdő mélyébe.

— Olyan boldog vagyok, hogy a főnököd elengedett — tette hozzá az egyik nő a háta mögül. — Tudom, mi­lyen keményen dolgozol a lapnál, hogy kiagyald azt a rengeteg történetet. 

— Nem agyalja ki őket, Marié — korholta Janet sze­líden. — Kell, hogy valami valóságalapjuk legyen, más­különben nem nyomtatnák ki őket. Nem igaz, szívem?

Dylan felhorkant. — Hát, ha belegondolok, hogy a címlapon általában legalább egy cikk földönkívüliek ál­tal történt emberrablásról szól, vagy arról, hogy valakit megszálltak a démonok, azt kell mondanom, nem szoktuk hagyni, hogy a tények egy jó sztori útját állják. Célunk a szórakoztatás, nem a tényfeltáró újságírás.

— Anyukád hisz benne, hogy egy nap híres riporter lesz belőled — válaszolta Marié. — Egy új Woodward, netán Bernstein, szokta mondogatni.

*

így van — kotyogott közbe Janet. — Tudod, meg­mutatta a cikket, amelyet az első újságnál írtál, ahová diploma után kerültél — valami ocsmány gyilkossági ügyről szólt, odafenn északon. Emlékszel rá, drágám?

— Persze — felelte Dylan, miközben továbbvezette a társaságot egy újabb terjedelmes homokkő sziklacsoport irányába, amely magasan a fák koronája fölé tornyo­sult. — Emlékszem. De az már réges-rég volt.

— Nem számít, mit csinálsz, tudom, édesanyád mindig büszke lesz rád — válaszolta Marié. — Te vagy az ő boldogsága.

Dylan bólintott, nehezen találva a hangjára. — Kö­szönöm.

Janet és Marié együtt dolgozott Sharonnal a brook-lyni szociális központban. Nancy, kis társaságuk negye­dik tagja pedig Dylan mamájának legjobb barátnője a középiskola óta. A három nő az utóbbi néhány hónap­ban szinte a lány családja lett. Három pár vigasztaló kar, amelyekre borzasztó nagy szüksége lesz, ha édes­anyja nincs többé.

Szíve mélyén tisztában volt azzal, hogy a kérdés sokkal inkább „mikor", mint „ha".

Oly sok ideje már csupán ők ketten voltak egymás­nak. A lány gyerekkora óta nem találkozott az apjával, nem mintha sok hasznát lehetett volna venni, amikor még velük élt. Két bátyja is odavolt már, egyikük meg­halt egy autóbalesetben, a másik pedig minden családi köteléket megszakított, amikor beállt a seregbe. Dylan és édesanyja magukra maradtak, senki másra nem szá­míthattak önmagukon kívül, ott voltak egymásnak a bajban, és megbecsülték a legapróbb boldogságot is.

Dylan rágondolni sem bírt, milyen üres lesz az élete az édesanyja nélkül.

Nancy odalépett hozzá, és melegen, ám szomorúan rámosolygott. — Hidd el, Sharonnak óriási boldogság, hogy eljöttél helyette erre az útra. Olyan, mintha ben­ned élné át ezt az egészet, tudod?

— Tudom. Semmi pénzért nem hagytam volna ki. Dylan nem árulta el barátnőinek — sem az anyjának

—, de talán az állásába került, hogy ilyen hirtelen vett ki két hét szabadságot. Igazából nem is nagyon izgatta. Úgyis gyűlölt ennek az ócska magazinnak dolgozni. Próbálta beadni a főnökének, hogy tuti, valamilyen szaftos anyaggal tér vissza Európából — talán egy cseh jetiről, vagy a Romániából átkódorgó Drakuláról.

Ám nem könnyű megetetni a baromságokat egy olyan fickóval, aki pontosan ilyesmivel házal a megél­hetésért. A főnök nem árult zsákbamacskát: ha Dylan elmegy az utazásra, jobban teszi, ha valami ütős törté­nettel tér vissza, különben szedheti a sátorfáját.

— Phű, de meleg van itt! — kapta le baseballsapkáját ezüstös, rövid fürtjeiről Janet, majd tenyerével megtö­rölte a homlokát. — Én vagyok itt az egyetlen nyafo-gós, vagy esetleg más is szeretne egy kicsinykét megpi­henni?

— Hát rám férne egy kis szusszanás — helyeselt Nancy.

Lelökte a válláról a hátizsákot, és egy magas fenyő tövébe támasztotta. Marié is csatlakozott hozzájuk, le­tért az ösvényről, és jót húzott a vizespalackjából.

Dylan cseppet sem érezte fáradtnak magát. Tovább akart menni. A leglenyűgözőbb sziklák és kiszögellések még előttük álltak. Összesen egy napot szántak erre a túrára, ő pedig olyan messzire szeretett volna eljutni, amennyire csak lehetséges.

Aztán újból meglátta azt a gyönyörű halott nőt,

amint ott állt előttük az ösvényen. Dylanre bámult, mi­közben alakja hol elhalványodott, hol megint erőseb­ben láthatóvá vált.

Nézz rám.

Dylan gyorsan elkapta róla a tekintetét. Janet, Marié és Nancy a földön ücsörgött, proteines szeleteket és di­ákcsemegét majszoltak.

— Kérsz? — kínált oda neki egy zacskó szárított gyü­mölcsből és magvakból álló keveréket Janet.

Dylan megrázta a fejét. — Túlságosan be vagyok sóz­va ahhoz, hogy egyek vagy pihenjek most. Ha nem bánjátok, gyorsan körülnéznék, amíg ti üldögéltek. Nem maradok sokáig.

- Csak nyugodtan, szívem. Végül is a te lábad fiata­labb, mint a miénk. De azért vigyázz magadra.

— Vigyázok, ígérem. Nemsokára jövök.

Dylan gondosan kerülte a helyet, ahol a halott nő alakja vibrált. Helyette inkább letért a kitaposott ös­vényről, és nekiindult a fákkal sűrűn benőtt hegyoldal­nak. Néhány percig csendben élvezte az erdőt átjáró bé­kés nyugalmat. Az égbe szökő homokkő- és bazaltszik­lákat valami ősi, vad, misztikus légkör lengte be. Dylan megállt, hogy készítsen pár fotót, remélve, hogy képes lesz visszaadni a gyönyörű hely hangulatát az édesany­jának.

Hallgass meg.

Először nem is látta a nőt, csupán kísérteties, el-el-halványuló hangja jutott el hozzá, amely úgy hangzott, mintha légköri zavarok homályosítanák. Aztán szeme sarkából valami fehér villanást látott. Dylan felett állt a meredek úton, az egyik kiálló kőszirt közepén.

Kövess.

— Rossz ötlet — mormolta Dylan, felmérve a trük­kös emelkedőt. Túlságosan meredeknek tűnt, az ös­vényt pedig a legnagyobb jóindulattal sem lehetett biz­tonságosnak nevezni. És bár a kilátás valószínűleg léleg­zetelállító lehetett odafentről, nem állt szándékában csatlakozni újdonsült túlvilági barátnőjéhez a Másik Oldalon.

Kérlek... segíts neki. Segítsen neki?

— Kinek kell segítenem? — kérdezte, bár tisztában volt vele, hogy a szellem nem hallhatja.

Soha nem hallották őt. A kommunikáció kizárólag egy irányban működött. A szellemek akkor jelentek meg, amikor jólesett nekik, és azt beszéltek, amit akar­tak — feltéve, ha egyáltalán megszólaltak. Aztán, ha már túl megerőltető lett számukra, hogy látható alak­ban jelenjenek meg, egyszerűen szertefoszlottak.

Segíts neki.

A fehér ruhás nő kezdett láthatatlanná válni a hegy­oldalban. Dylan beárnyékolta a szemét a párás fényben, amely keresztülszikrázott a fák lombkoronáján, hátha így tovább láthatja a jelenést. Rossz előérzettől hajtva elindult felfelé, a sűrűn növő fenyő- és bükkfák törzsé­be kapaszkodva a nehéz terepen.

Mire felküszködte magát a hegygerincre, ahol a szel­lem várta, a női alak eltűnt. Dylan a szirt szélére óva­kodott, ahol felfedezte, hogy a szikla szélesebb, mint ahogy lentről látszik. A homokkő megsötétedett az idők viszontagságaiban, méghozzá annyira, hogy a füg­gőleges hasadék mélye láthatatlan maradt előtte.

Ebből a keskeny, szuroksötét mélységből ütötte meg fülét újból a távoli, kísérteties suttogás.

Mentsd meg őt.

Dylan körülnézett, ám csak fák és sziklák vették kö­rül. Senkit nem látott. Még a túlvilági, törékeny alak sem mutatkozott, aki ilyen messze csábította a hegyen, távol mindenkitől. 

Visszafordult a homályos sziklahasadékhoz. Benyúj­totta a kezét, és bőrét hűvös, nyirkos fuvallat csapta meg.

Az éjsötét hasadékban csend és nyugalom honolt.

Mint egy sírkamrában.

Ha Dylan hitt volna a népmesék félelmetes szörnye­iben, meg lett volna győződve róla, hogy ez tökéletes búvóhely lenne a számukra. De soha életében nem hitt a szörnyekben. Eltekintve az időnként megjelenő hol­taktól, akik soha még csak rneg sem próbáltak kárt ten­ni benne, Dylan olyan gyakorlatias — sőt cinikus — volt, amennyire ember csak lehet. 

A benne rejlő újságírót azonban furdalta a kíváncsi­ság, ugyan mit rejthet a barlang mélye. Ha bízhat egy­általán egy halott nő szavában, vajon ki szorulhat az ő segítségére? Valaki megsebesült netán? Vagy eltévedt a meredek kaptatón?

Dylan kis zseblámpát húzott elő hátizsákja oldalsó zsebéből. Bevilágított a nyílásba, és csak akkor vette észre az elmosódott karcolásokat a bejárat körül, ame­lyek befelé is folytatódtak, mintha valaki ki akarta vol­na szélesíteni a hasadékot. Ami viszont nem mostaná­ban történhetett, a kopásokból ítélve. 

— Hahó! — kiáltott a sötétségbe. — Van itt valaki? Körös-körül néma csend.

Dylan levette a hátizsákot, és egyik kezébe fogta, a másikkal pedig szorosan markolta a vékony zseblámpát. Szemből épphogy csak befért a szűk nyíláson. Egy nála nagyobb testű valakinek már csak oldalazva sike­rülhetett volna átjutnia rajta. 

A szűkös folyosó csak rövid ideig tartott, míg kiszé­lesedett a tér, oldalra és felfelé egyaránt. A lány hirtelen a hegy belsejében találta magát, lámpája fénye sima, le­kerekített kőfalakon imbolygott. Egy barlangba jutott — a hely üres volt, kivéve néhány, álmából felzavart, és most kifelé igyekvő denevért.

A helyiség kétségtelenül emberi kéz nyomát viselte magán. A mennyezet legalább hat méter magas volt, a kis barlang minden falát érdekes jelek borították. Mint­ha furcsa hieroglifák lennének: átmenetet alkottak a fel­tűnő törzsi jelek és egymásba fonódó, elegáns mértani alakzatok között.

Dylan közelebb sétált az egyik falhoz, megbűvölte a különlegesen gyönyörű művészi munka. Apró zseblám­pája vékony fénysugarát jobbra irányította, és elakadó lélegzettel látta, hogy a különös gonddal megmunkált falfestmény a terem többi falán is folytatódik. Újabb lépést tett a barlang középpontja felé. Hegymászó ba­kancsa orra beleütközött valamibe az agyagpadlón. Bár­mi volt is az, üresen kongott, miközben arrább gurult. Dylan odavilágított, majd elakadt a lélegzete.

Ó, a francba! 

Egy koponya volt. A fehér csont szinte világított a sötétben, ahogy az üres emberi szemgödrök egyenesen rábámultak.

Ha a halott nő miatta kérte Dylan segítségét, akkor sajnos úgy néz ki, jó száz évvel elkésett.

Dylan zseblámpája fényét a homály felé irányította, bár nem volt biztos benne, mit is keres, ám túlzottan izgatták a látottak ahhoz, hogy csak úgy lelépjen. A fénycsóva újabb csonthalmokra siklott — jesszus, továb­bi ősrégi emberi maradványok hevertek a barlang pad­lóján. 

Dylan karja libabőrös lett, amint egy valahonnan a semmiből jövő légáramlat csapta meg. 

És akkor meglátta.

A sötétség túloldalán hatalmas, négyszögletes szikla­tömb meredezett. Óriási, faragott felületét ugyanolyan minták borították, amilyenek a falakat is beborították. 

A lánynak nem kellett közelebb sétálnia ahhoz, hogy megállapítsa, egy kripta előtt ácsorog. Vastag kő-tábla feküdt a sírhelyen. Valaki félretolta, az elmozdítás helyzetéből úgy tűnt, irdatlan erős karokra volt szükség a művelethez.

Feküdt benne valaki — vagy valami?

Tudnia kellett.

Közelebb óvakodott, a zseblámpa egyszeriben csú­szóssá vált izzadó ujjai között. Már csak pár lépés vá­lasztotta el a sírtól, úgyhogy a nyílásba irányította a fényt.

A sír üres volt.

Amitől viszont maga sem tudta miért, sokkal job­ban megrémült, mintha valami ocsmány hullát talált volna odabent porladni.

Feje fölött nyugtalankodni kezdtek a barlang éjjeli lakói. A denevérek felbolydultak, majd viharos gyorsa­sággal szárnyra kaptak, és pánikszerű menekülésbe kezd­tek. Dylan összegörnyedve várta, hogy elhúzzanak mel­lette, miközben arra gondolt, neki is tanácsos lenne ke­reket oldania.

Amikor megfordult, hogy elinduljon a kijárat felé,

valami egészen másféle hangra lett figyelmes. Nagyobb valamitől származott, mint a denevérek, fojtott morgás-ra hasonlított, amit kőomlásszerű zajok kísértek.

Úristen, talán nincs is egyedül.

Kiverte a víz, és mielőtt emlékeztethette volna ma­gát, hogy nem hisz a szörnyekben, szíve olyan heves dobogásba kezdett, hogy azt hitte, kiugrik a mellkasá­ból.

Botorkálva megindult a kijárat irányába, pulzusa olyan vadul lüktetett, mintha légkalapács zúgna a fülé­ben. Mire kiért a napfényre, alig kapott levegőt. Lába minduntalan össze akart csuklani alatta, ahogy lefelé küszködött az ösvényen, aztán végre-valahára csatlako­zott barátnőihez a tündöklőén fényes nap oltalmat adó biztonságában.

Megint Évával álmodott.

Nem elég, hogy a nő elárulta őt életében — halálá­ban sem hagyta békén, beszivárgott a gondolataiba, amíg aludt. Továbbra is gyönyörű, továbbra is áruló, miközben bizonygatja, mennyire megbánta, és abbéli vágyát, hogy helyrehozza a helyrehozhatatlant.

Minden csak hazugság.

Éva visszajáró szelleme csupán egyik állomása volt Rio hosszú, keserves, az őrület felé vezető útjának.

Halott Társa kétségbeesetten zokogott az álmaiban, könyörgött a megbocsátásáért, amiért egy évvel ezelőtt álnokul elárulta. Rettenetesen megbánta. Még mindig szerette a férfit, és mindig is szeretni fogja.

A nő nem valóságos. Csupán gunyoros emlékeztető­je a múltnak, amelyet ő oly boldogan maga mögé uta­sítana.

Túl nagy árat kellett fizetnie, amiért megbízott ben­ne. Arcát eltorzította a raktárbeli robbanás. Teste össze­tört, és még mindig gyógyulófélben volt a sérülésekből, amelyek egy halandót egy pillanat alatt elpusztítottak volna

És az elméje...?

Rio józan esze kezdett darabokra hullani, nem volt megállás, a helyzet pedig csak egyre rosszabbá vált, ami­óta itt rejtőzött egyedül, ebben a csehországi hegyoldal­ban.

Véget is vethetne az egésznek. A Faj — idegen, vám­pírgénekkel beoltott emberi hibridek — tagjaként egy­szerűen csak ki kéne vonszolnia magát a napra, és hagynia, hogy az UV-sugarak elpusztítsák. Számos alka­lommal átgondolta ezt a lehetőséget, ám ott volt még a barlang lezárásának és a benne elrejtett terhelő bizonyí­ték megsemmisítésének feladata.

Fogalma sem volt róla, mióta lehet itt. Az idő mú­lásával a nappalok és éjjelek, hetek és hónapok végtelen folyammá olvadtak össze. Nem igazán tudta, hogyan jutott idáig. Annak idején Rendbéli Testvéreivel érke­zett ide. A Harcosoknak az volt a küldetésük, hogy fel­kutassanak és elpusztítsanak egy ősrégi szörnyet, aki év­századok óta a hegy sziklái között bujkált.

De elkéstek.

A kripta üres volt; a szörny elszabadult.

Rio volt az, aki önként jelentkezett, hogy hátrama­rad, és lezárja a barlangot, amíg a többiek visszatérnek Bostonba. Képtelen volt visszamenni velük. Többé nem tudta, hova tartozik. A saját útját akarta járni — talán visszatérni Spanyolországba, a szülőföldjére.

Ezt mondta a többi Harcosnak, akik már hosszú

ideje a testvérei voltak. Aztán egyik tervét sem váltotta valóra. Húzta az időt, képtelen volt elhatározni magát, földbe döngölte az elkövetni szándékozott bűn mázsás súlya.

Szíve mélyén tisztában volt azzal, hogy nem akarja elhagyni a sírkamrát. Ám mindig sikerült elodáznia az elkerülhetetlent valami gyenge kifogással, hogy vár a megfelelő időre, a megfelelő körülményekre, hogy meg­tegye, amit meg kellett tennie. Viszont ezek csak üres kifogások voltak. Csak arra szolgáltak, hogy az órákból napok legyenek, a napokból pedig hetek.

Most pedig, hosszú hónapokkal később, úgy rejtőz­ködött a barlang sötétjében, mint a denevérek, akikkel megosztotta nyirkos lakhelyét. Többé már nem vadá­szott, nem vágyott táplálkozni. Épphogy csak létezett, miközben végig tudatában volt, miként csúszik egyre lejjebb a lejtőn, amelyre önszántából lépett.

Végül azonban elege lett mindenből.

Mellette, a padlótól úgy három méter magasságban kivájt sziklapárkányon ott feküdt a detonátor és egy adag C—4. Pont elég arra, hogy örökre eltüntesse a tit­kos sírkamrát. Rio aznap éjjel akarta felrobbantani... úgy, hogy ő is benn marad.

Ma éjjel véget vet ennek az egésznek.

Amikor fásult érzékei behatolót jelezve felriasztották mély álmából, arra gondolt, biztosan egy újabb kísértet, aki az ő gyötrésében leli örömét. De emberi illatot ér­zett — egy fiatal nőét, bőre pézsmaillata alapján. Rio szeme kipattant a sötétben, orrlyukai kitágultak, hogy megtöltse tüdejét az illattal.

A lány nem őrült elméje szülötte volt

Élő, hús-vér ember, az első, aki egyáltalán megköze-

lítette az eldugott, titkos barlangot, amióta ő itt tenget­te az életét. A lány fényes lámpájával körbevilágított a barlangban, átmenetileg elvakítva őt, még úgy is, hogy méterekkel a feje fölött rejtőzött. Hallotta léptei csusz-szanását a barlang homokkő padlóján. Hallotta, mikor hirtelen elakadt a lélegzete, ahogy belerúgott a barlang eredeti lakója által széthagyott emberi csontokba.

Rio megmozdult a sziklapárkányon, ellenőrizve, en­gedelmeskednek-e még a végtagjai, ha leugrik a magas­ból. Az általa felkavart levegő megzavarta a plafonról csüngő denevéreket. Kirepültek a helyiségből, de a nő továbbra is ott maradt. Zseblámpája fénye tovább ván­dorolt a barlangban, majd megállapodott a nyitott síron.

Rio érezte, ahogy a lány kíváncsisága félelemmé vál­tozik, ahogy közeledik a kriptához. Még az ő kezdetle­ges emberi megérzései is letapogatták a Gonoszt, amely egykor abban a kőkoporsóban aludt.

Nem kellene itt lennie.

Rio nem engedhette, hogy még többet lásson. Hal­lotta magát vicsorogni, miközben mászni kezdett a ki-szögellésen. A lány is meghallotta. Megdermedt rémüle­tében. Zseblámpája fénye őrült módon cikázott ide-oda a falakon, amint pánikba esve kutatott a kijárat után

Mielőtt Rio mozdulásra kényszeríthette volna vég­tagjait, a lány elérte a barlang nyílását.

A következő pillanatban már ott se volt.

Túl sokat látott, de ez hamarosan már úgysem szá­mít.

Amint leszáll az éj, nyoma sem marad a kriptának, a barlangnak, és Riónak sem.

Vissza