ELSŐ FEJEZET
Észrevétlenül sétált a tömegben, mint egy átlagos ingázó a délutáni csúcsidőben. Vánszorgott a frissen lehullott februári hóban a vasútállomás felé.
Senki sem szentelt figyelmet az apró termetű, filigrán nőnek, aki nagyméretű csuklyás eszkimókabátot és sálat viselt, amely szemtől lefelé elfedte az arcát.
Élénk érdeklődéssel kémlelte a gyalogos embertömeget. Tudta, hogy túlságosan
is élénk, mégsem volt képes megállni. Ideges volt közöttük idekint, és türelmetlenül várta, hogy ráakadjon a prédára.
Csengett a füle a hordozható MP3-lejátszó apró fülhallgatójából dübörgő, harsogó rockzenétől. A készülék nem az övé volt, hanem tizenéves fiáé, Camdené. Az édes kis Camé, aki épp négy hónapja halt meg az alvilági háború áldozataként, amelynek mostanra ő maga, Elise is részesévé vált. A fiú miatt volt itt, ezért rótta Boston nyüzsgő utcáit zsákmányra lesve, kabátzsebében egy tőrrel
és egy szorosan a combjához szíjazott, titánium élű karddal. Most még inkább
Camden volt élete értelme, mint azelőtt. Halála bosszúért kiált. Az egyik közlekedési lámpánál Elise átment a túloldalra, és folytatta az útját az állomás felé. Ahogy elhaladt az emberek mellett, ajkuk néma mozgásából látta, hogy beszélgetnek. A szavaik – és ami még fontosabb, a gondolataikat – elnyomta az agresszív dalszöveg, a sikító gitárhang. Az ütemesen lüktető basszusgitár hangja visszhangzott a fülében, és rezgette csontjaiban a velőt. Nem tudta pontosan, mit hallgat, de nem is számított. Csak zaj legyen. Jó hangos és tartson sokáig. Legalább addig, amíg elér arra a helyre, ahol kezdetét veszi a vadászat.
Belépett a pályaudvar épületébe. Újabb csepp a hömpölygő emberfolyamban. A mennyezetről áradt a neoncsövek vakító fénye. A kendőn át megcsapta az orrát az utca mocskának, a nedvességének és a temérdek emberi testnek a bűze. Elise továbbment az épület belseje felé, majd lelassított az állomás közepén és megállt, így a hömpölygő tömeg kénytelen volt valamelyik oldalról kikerülni. Néhányan, akik siettek, hogy elérjék a vonatukat, nekimentek, ide-oda taszigálták. Egyesek éles pillantásokkal és trágár szavakkal illették,
mivel épp az útjukba került, ahogy váratlanul megállt.
Istenem, mennyire rühellt minden ilyen érintkezést, de szükség volt rá.
Vett egy lassú, mély lélegzetet, majd a zsebébe nyúlt, és kikapcsolta a zenét.
Abban a pillanatban arcába tódultak az állomás dobhártyaszaggató zörejének hullámai. Elárasztott a csoszogó léptek és a kinti forgalom zaja, a közelgő vonat fémes nyikorgása és lassú zakatolása. De mindez semmi ahhoz képest, ami ezután zúdult rá.

Rosszakarat, ocsmány gondolatok, mélyen megbúvó bűnök és leplezetlen gyűlölet egyvelegének háborgó sötét vihara kavargott körülötte. Az emberi romlottság rátalált, és utat tört érzékeinek mélyébe. Most is, mint mindig, megtántorodott a gonoszság első fuvallatának szinte megsemmisítő csapása alatt. Alig bírt talpon maradni. Küszködött a rátörő hányingerrel, és minden erejével próbálta legyűrni a pszichikai támadást.
-Micsoda ribanc, remélem kirúgják a picsába...
-Átkozott bunkó turisták, menjetek vissza oda, ahonnan jöttetek...
-Seggfej, tűnj az utamból, vagy szétrúgom a nyamvadt seggedet...
-És akkor mi van, ha a feleségem nővérével? Mintha nem ő szállt volna
rám...
Elise légzése percről percre gyorsult, halántéka lüktetett. Kezdett megfájdulni a feje. A hangok folyamatos, szinte érthetetlen zagyvasággá keveredtek az agyában, de állta a sarat, és erőt vett magán. A vonat megérkezett, az ajtók kinyíltak, és újabb seregnyi ember árasztotta el a peront. Özönlöttek minden irányból, beszédük tovább fokozta a hangzavart, amely belülről csépelte.
-Ezek a szerencsétlen koldusok igazán tehetnének már azért, hogy legyen
valami átkozott munkájuk...
-Úgy éljek, ha még egyszer hozzám ér, kinyírom a rohadékot...
-Futás, marhák! Vissza a karámba! Szánalmas teremtmények, a gazdámnak igaza van, megérdemlitek a szolgasorsot...
Elise szemei hirtelen felnyíltak. Abban a pillanatban megfagyott ereiben a vér, ahogy felfogta a szavakat. Erre a hangra várt. Rá vadászott.
Nem tudta a zsákmánya nevét, azt sem, hogy néz ki, de azt igen, hogy micsoda: egy vérrabszolga. Mint a többiek a fajtájából, valaha ember volt ő is, de mára valami sokkal alantasabbá vált. Az emberséget kiszívta belőle a nagy hatalmú vámpír, a vérszopók vezére, akit gazdájának nevezett. Ezért kellett Elsie egyetlen fiának meghalnia, a vérszopók és a gonosz miatt, aki a vezérük volt a vámpír fajon belül elhatalmasodó háborúban.
Miután öt évvel azelőtt megözvegyült, egyedül Camden maradt neki, csak ő számított az életében. Fiának elvesztése viszont új célt adott. Szilárd eltökéltséget, és most ez az elszántság biztosította az erőt, amellyel parancsolni tudott a lábainak, hogy elinduljon a sűrű tömegben és megkeresse azt, aki ezúttal
fizetni fog Camden haláláért.
A kínzó, mocskos gondolatok folyamatos bombázásától zúgott a feje, de végül sikerült kiszúrnia a vérrabszolgát. A férfi néhány méterrel előtte lépkedett kimérten, fejét feket kötött sapka fedte, testér szakadt, fakózöld terepmintás dzsekibe burkolta. Minden porcikájából maró gyűlölet áradt. Romlottsága annyira átható volt, hogy Elsie kesernyés ízt érzett a torkában. Ám nem tehetett mást, a közelében kellett maradnia és várni a pillanatot, amikor elindulhat.
A vérrabszolga kilépett az állomásról, és gyors léptekkel elindult a járdán.
Elise követte, ujjai a zsebében lévő tőr markolatát szorongatták.

Odakint az emberek kevesebben voltak, így végre elcsendesedett az őrjítő zaj, bár a túlterhelt állomás kínja továbbra is jelen volt, és acéltövisként döfködte a koponyáját. Elise szemmel tartotta áldozatát, és felgyorsította lépteit, ahogy a férfi beugrott egy üzletbe az utcáról. Amikor odaért az üvegajtóhoz, bekukkantott a festett FedEx logón keresztül, és látta, ahogy a vérrabszolga a pultnál várakozik a sorban.
-Elnézést, kisasszony – szólt rá valaki a háta mögül. A lányt meglepte, hogy valódi hangot hall, a fejét megtöltő szavak zöreje helyett. - Most mi lesz hölgyem, bemegy még ma, vagy sem?
A mögötte álló férfi kinyitotta az ajtót, majd várakozóan tartotta. A lány nem tervezte, hogy bemegy, de miután mostanra mindenki őt nézte – beleértve a vérrabszolgát is - , még inkább magára vonná a figyelmet, ha vonakodna. Elise besietett az üzletbbe, és rögtön színlelt érdeklődéssel szemlélni kezdte a kirakati kartondobozokat.
A szeme sarkából figyelte a vérrabszolgát, amint arra várt, hogy sorra kerüljön. Türelmetlen volt, és erősen felindult, gondolatban az előtte álló vásárlókat szidalmazta. Végre odalépett a pénztárhoz. Ügyet sem vetett az eladó köszönésére.
-Csomag Raines névre.
A kiszolgáló bepötyögött valamit a számítógépbe, majd szabódott egyy pillanatig.
-Várjon! - Bement az egyik hátsó szobába, majd kisvártatva visszatért, és a fejét csóválta. - Még nem érkezett meg. Sajnálom.
A vérrabszolga haragja Elise-en csapódott le, és satuként szorította össze a halántékát.
-Hogy érti azt, hogy még nem érkezett meg?
-New York nagy részén hóvihar tombolt múlt éjjel, ezért a mai szállítmányok késésben vannak.
-Erre a cuccra garanciát vállaltak – vicsorgott a vérrabszolga.
-Természetesen. Visszakapja a pénzét, de előbb ki kell töltenie egy kérvényt.
-Dugja fel magának a kérvényt, baromarcú! A csomagomat akarom, most azonnal! Ha nem szállítom le a gazdámnak az árut, benne vagyok a slamasztikában, és ha seggbe rúgnak, visszajövök, és kitépem a kibaszott tüdődet a helyéről.
Elise mély levegőt vett, a ki nem mondott hirtelen fenyegetés hatására.
Tisztában volt vele, hogy a vérrabszolgák kizárólag azért léteznek, hogy kiszolgálják létrehozójukat, de mindig megdöbbentette mélységes ragaszkodásuk. A fajtájuknak semmi nem volt szent. Az élet semmit sem jelentett számukra, sem emberé, sem a fajtabeli lényeké. A vérrabszolgák majdnem olyan borzalmasak voltak, mint a vérszopók, a vámpírnemzettség vérszomjas bűnöző csoportja. A vérrabszolga áthajolt a pénztárgépen, kezei ökölbe szorultak.

-Szükségem van a csomagra, seggfej. Addig nem megyek el, amíg meg nem kapom.
Az eladó hátrahőkölt, hirtelen gyanakvás ült ki az arcára. Megmarkolta a telefonkagylót.
-Hallgasson ide, elmagyaráztam, hogy semmit sem tehetek önért. Jöjjön vissza holnap! Most pedig távozzon kérem, mielőtt hívom a rendőrséget! Semmirekellő nyomorult!, dörmögte magában a vérrabszolga, jól van, visszajövök holnap. Na várj csak, akkor majd megkapod a magadét!
-Valami gond van, Joey? - Egy idősebb férfi jött elő hátulról. Elegánsan, mintha a ruhásszekrényből lépett volna ki.
-Próbáltam megértetni vele, hogy a vihar miatt nem érkezett meg a csomagja, de nem adja fel. Mintha azt hinné, hogy elő tudom rángatni a se...
-Uram! - szakította félbe a menedzser a beosztottját, és szúrós szemmel nézett a vérrabszolgára. - Nagyon szépen megkérem, hogy távozzon! Ha nem, kihívjuk a rendőrséget és ők fogják kikísérni.
A vérrabszolga alig hallhatóan mormogott valami cifrát. Öklével a pultra csapott, majd sarkon fordult és nagy léptekkel elindult kifelé. Ahogy közeledett az ajtó felé, ahol Elise állt, felborított egy áruállványt, szanaszét gurultak a ragasztószalagok, potyogtak a csomagoló anyagok. Bár Elise hátralépett, a vérrabszolga túl gyorsan közeledett felé. Mereven nézett le rá kifejezéstelen, állatias szemeivel.
-Eredj az utamból, tehén!
Elise szinte meg se moccant, ahogy elviharzott mellette és kirohant. Olyan erővel lökte meg az ajtót, hogy az üvegtábla zümmögni kezdett, mintha el akarna törni.
-Seggfej - mormogta az egyik, sorban álló kuncsaft, ahogy a vérrabszolga elpályázott.
Elise érezte, ahogy a nyugalom hullámai lemossák a vásárlók arcáról a feszültséget, amint a férfi elment. Részben ő maga is megnyugodott, és örült, hogy senkinek nem esett bántódása. Szeretett volna megmártózni az áruház kérészéletű béke-tengerében, de most nem engedhette meg magának az efféle kényeztetést. A vérrabszolga épp átrohant az utca túloldalára, a napnyugta pedig sebesen közeledett.
Legjobb esetben is fél órája maradt, mielőtt lemegy a nap, és a vérszopók előjönnek táplálkozni. Amire készült, nappal is veszélyes lett volna, de éjjel majdhogynem öngyilkosság. Egy vérrabszolgát lemészárolhatna a kardjával, orvul – ahogy meg is tette jó néhányszor - , de mint bármely más embernek, legyen akár férfi vagy nő, nincs esélye a vérszopók erejével szemben. Jöjjön aminek jönnie kell, Elise kislisszolt az ajtón, és elindult az utcán a vérrabszolga után. A teremtmény dúlva-fúlva rótta az aszfaltot, nekiütközött a járókelőknek, vicsorogva szórta feléjük az átkokat, ahogy továbbment. Elise fejét a mentális fájdalom újabb sortüze töltötte meg, ahogy további hangok
erősítették a fejében csilingelő zörejeket, de tartotta az iramot a célpontjával,
Néhány méterre mögötte lépdelt, szemeivel a dzseki fakózöld foltjaira fókuszált
az enyhe hózáporon keresztül.

A vérrabszolga az épület sarkánál befordult balra,
egy szűk sikátorban. Elise elszántan felgyorsította a lépteit, nehogy elveszítse szem elől.
Zsákmánya az utca közepe felé feltépett egy rozsdaette acélajtót, és eltűnt mögötte. A nő lassan közeledett az ablak nélküli fémlap felé, tenyere a hűvös levegő ellenére izzadt. A lény erőszakos gondolatai tódultak a fejébe – gyilkos gondolatok, válogatott borzalmak, amiket gazdája iránti hódolata jeléül tenne. Elise a zsebébe nyúlt a tőrért. Kabátja szára alá rejtve szorította az oldalához, és készen állt a döfésre. Szabad kezével megmarkolta a kilincset, és betolta a nyitott ajtót. A szél befújta a hópelyheket a homályos, penésztől és a falakba ivódott cigarettafüsttől bűzlő előcsarnokba. A vérrabszolga a postaládák
közelében állt, egyik vállát a falnak vetette, épp felpattintott egy mobiltelefont, amit minden vérrabszolga magánál hordott, hogy közvetlenül kapcsolatba léphessen vámpír gazdájával.
-Csukd be az ajtót, ribanc! - rivallt rá lélektelenül villódzó szemekkel. Szemöldökét összeráncolta, ahogy Elise fürgén mellette termett.
-Mi a franc...
Elise nagy erővel a szívébe mártotta a tőrt, tudván, hogy a meglepetés ereje a legfőbb előnye. Áldozata haragja szinte fizikai csapásként rontott rá és hátratántorította. Romlottsága beszivárgott elméjébe, és mardosta az idegeit, mint a sav. Elise leküzdötte a fizikai kínt, és újta szúrt a pengével, nem törődött vele, hogy a kiontott meleg vér a kezére ömlik.
A vérrabszolga felszisszent, és megragadta Elise-t, ahogy összecsuklott mellette. Halálos sebet kapott. A nagy mennyiségű vér látványától és szagától Elise-t a hányinger kerülgette. Kipördült a vérrabszolga súlya alól és félreugrott, ahogy a padlóra esett. Levegő után kapkodott, a szíve majd kiugrott a helyéből, feje majd széthasadt a gyötrelemtől, ahogy a lény haragja géppuskaként visszhangzott a fejében. A vérrabszolga dobálta magát, és sziszegő hangokat hallatott, ahogy kilehelte a lelkét. Aztán nem mozdult többé. Végre csend lett.
Lahajolt, remegő kézzel felvette a lábai előtt heverő mobiltelefont, és becsúsztatta a zsebébe. A mészárlás kiszívta belőle az erőt, egyszerre kellett fizikai és pszichikai erőfeszítést kifejtenie, és ezt nagyon nehezen viselte. Minden alkalommal egyre súlyosabb teher nehezedett rá, és egyre hosszabb ideig tartott, mire visszanyerte erejét. Arra gondolt egyszer eljő a nap, mikor olyan mély szakadékba csúszik, ahonnan képtelen lesz visszamászni. De nem ma. Utolsó leheletéig küzdeni fog, amíg a veszteség miatt érzett fájdalom nem csillapodik a szívében.
-Camdenért - suttogta, és mereven nézte a holtan heverő vérrabszolgát, amíg bekapcsolta az MP3-lejátszót, és felkészült az indulásra. A zene felbőgött az apró fülhallgatókból, tompítva képességét, amely hallani engedte az emberek lelkének legsötétebb titkait. Mostanra eleget hallott.
Miután aznapi véresen komoly küldetését bevégezte, sarkon fordult és eliszkolt a mészárszék helyszínéről.
 

vissza