Dante hüvelykujjával végigsimított a nő selymes bőrén, majd elidőzött a nyaki ütőérnél, ahol a legerősebb volt a pulzus. Saját érverése is felgyorsult, válaszul a finom fehér bőr alatti sebes véráramlásra. Dante sötét fürtös fejét a lágy hús fölé hajtotta, és megcsókolta az érzékeny pontot, nyelve eljátszadozott a nő egyre szabálytalanabbá váló, sebes pulzusa felett.
– Áruld el – mormolta a klubban üvöltő zene ellenére mély duruzsolással, lágyan a meleg bőr felett –, jó vagy rossz boszorkány vagy?
A nő kéjesen megvonaglott, lovagló ülésben terpeszkedett a férfi ölében, neccharisnyába bújtatott lábaival átölelte. Fekete csipkés push-up melltartója Dante állához préselte melleit.
Mutatóujjával élénk rózsaszín parókájának fürtjeivel játszadozott, majd sokatmondó pillantás kíséretében hagyta leomlani a tincseket, ravaszul kihangsúlyozva kelta keresztet formázó tetoválását és duzzadó dekoltázsát.
– Ó, nagyon-nagyon rossz boszi vagyok!
– Az a kedvencem – morrant a férfi.
A nő részeg szemébe mosolygott, és meg sem próbálta elrejteni az agyarait. Nem ő volt az egyetlen vámpír a bostoni klubban Halloween éjjelén, bár legtöbbjük csak jelmezt viselt.
Műanyag, hegyes fogakkal felszerelt, művérrel összekent és nevetséges öltözékekben pompázó emberek. Csupán néhányan voltak valódiak közülük – jómaga és még pár, a vámpírnemzetség egyik menedékéből származó férfi, akik a tánctér közelében lebzseltek.
Dante és társai a faj tagjai voltak, de igencsak távol estek az emberi folklórban megjelenő sápadt, gótikus vámpíroktól. Se nem élőhalottak, sem ördögi fattyak, a Homo sapiens és egy földön kívüli faj melegvérű leszármazottai. Elődeik, az idegen hódítók maroknyi serege, akik már réges-rég kihaltak, ezer évvel ezelőtt hajtottak végre kényszerleszállást a Földön, majd nőnemű emberekkel párosodtak, így sikerült átörökíteniük utódaikra a vérszomj mindent
elsöprő szükségét.
Az idegen gének erőssé, ugyanakkor esendőén gyengévé tették a fajt. Csupán emberi oldaluknak, halandó anyjuk által örökített tulajdonságaiknak köszönhetően maradtak civilizáltak, és ragaszkodtak a rend fenntartásához. Sokuk azonban ennek ellenére is megadta magát vad ösztöneinek, vérszopóvá váltak, olyan egyirányú útra tévedve, amely vérrel és őrülettel volt kikövezve, és ahonnan nem volt visszatérés.
Dante mélységesen elítélte ezen társait, harcos-ként pedig kötelessége volt irtani vérszopó testvéreit, ahol csak érte őket. A gyönyöröket kedvelő férfiként nem is tudta, melyiket szereti jobban: a meleg, zamatos női vénát az ajkai alatt, vagy titánium pengéivel a kezében ellenségeit irtani és nézni, ahogy hulláik szó szerint füstté válnak az utca kövezetén.
– Megérinthetem őket? – bámult az elővillanó he-gyes szemfogakra a férfi ölében a neon rózsaszín hajú boszorkány mély elragadtatással. – Atyám, ezek aztán tényleg valódinak látszanak! Muszáj hozzájuk érnem!
– Csak óvatosan – figyelmeztette a vámpír, ahogy az ujjak a szájához közelítettek. – Harapok.
– Tényleg? – kuncogott a nő elkerekedő szemek-kel. – Azt elhiszem, szivi.
Dante lágyan beszívta a nő ujját, közben azt fontolgatta, mi lenne a leggyorsabb módja annak, hogy vízszintesbe is ügyeskedje. Táplálkoznia kellett, de soha nem volt ellenére egy jó kis szex mindeközben – fel-, vagy levezetőként, teljesen mindegy. Ami őt illeti, bárhogy jó.
Most a levezetés lesz, döntötte el hirtelen, miközben éles agyara megsebezte a lány visszahúzódó ujját. A lánynak elakadt a lélegzete, ahogy Dante kortyolni kezdett az apró sebből, megakadályozva ezzel, hogy csak úgy otthagyja. A vér íze felizgatta a férfit, pupillái hosszúkás csíkká szűkültek aranyszín szemében. Forró vágy csapott keresztül a testén, vesszője megduzzadt, és fájdalmasan fekete bőrnadrágjának feszült.
A nő felnyögött, és behunyt szemmel, kéjesen homorított, mint egy macska. Dante
elengedte az ujját, majd tenyerét a nő tarkójára simítva, közelebb húzta magához, hogy a nyakához férjen. A nyilvános táplálkozás nem igazán volt az ő stílusa, de halálosan unatkozott, szüksége volt valami figyelemelterelőre. Ezenkívül, nem úgy látszott, hogy bárkinek is feltűnne a dolog ma éjszaka, mikor a klub dugig volt az ál-vámpírokkal és mindent és mindenkit átjárt az érzékiség. Ami az ölében vonagló lányt illeti, csak gyönyört fog érezni, míg ő elveszi tőle, amire szüksége van. Utána semmire nem fog emlékezni, Dante minden, hozzá kötődő emlékét kitörli az elméjéből.
A férfi előrehajolt, megdöntötte a nő fejét, az éhségtől összegyűlt szájában a nyál. A lány mögé pillantott, és észrevett két, a fajhoz tartozó vámpírt a menedékből, ahogy őt figyelik néhány méternyi távolságból. Még kölyköknek tűntek – kétségtelenül a legfiatalabb generáció tagjai. Egymás közt sutyorogtak, egyértelműen felismerve a harcost, és azon tanakodtak, meg
merjék-e szólítani. Tűnjetek a sunyiba, gondolta Dante, miközben kitátotta a száját, hogy a Forrás vénáját megnyissa.
A vámpír ifjak azonban nem törődtek az irányukba küldött sötét pillantásaival. Kettőjük közül a magasabb, szőke fiú, bő, homokszín katonai nadrágban, motoros bakancsban és fekete pólóban, elindult felé. Társa, egy kelleténél pár számmal nagyobb farmerban, kosaras cipőben és egy szintén túlméretezett, Lakers feliratú kapucnis pulcsiban büszkén vonult mögötte.
– A francba – Danténak igazán nem volt ellenére egy kis indiszkréció, de pokolian semmi szükségét nem érezte szájtátó közönségnek az arcában, miközben táplálkozik.
– Mi a baj? – nyafogott a potenciális Forrás, mikor Dante elhúzódott tőle.
– Semmi, édesem – simította a férfi a lány homlokára a tenyerét, kitörölve az utolsó fél óra történéseit az emlékezetéből. – Most menj, csatlakozz a barátaidhoz.
A lány engedelmesen felállt, és elsétált, amíg csak bele nem veszett a táncparketten zsúfolódók tömegébe. A két fiatal vámpír épphogy csak rápillantott, mikor megközelítették Dante asztalát.
– Mi a pálya, srácok? – vetette oda a férfi a két srácnak minden érdeklődés nélkül.
– Szevasz – bólintott a katonai terepruhás szőke gyerek, miközben izmos karját mellén összefonva megállt Dante előtt. Dermaglifhek nyomát sem lehetett látni fiatal bőrén.
Határozottan legújabb generációs vámpír. Valószínűleg a húszas éveit tapossa. –Bocs a zavarásért, de meg kell hogy mondjuk, ember – rohadt jól elintéztétek a vérszopókat múltkor, tudod, néhány hónappal ezelőtt. Még most is minden¬ki arról beszél, hogy füstölt ki a rend egy egész kolónia rohadékot egyetlen éjszaka alatt. Hogy Föld körüli pályára állítottátok azt a kibaszott kócerájt. Halálos, öregem!
– Ja – tette hozzá a kispajtása. – Szóval, arra gondoltunk. .. izé, hallottuk, hogy a rend új tagokat keres.
– A, igazán?
Dante hátradőlt a székében, és unottan fújt egyet. Sajnálatos módon nem ez volt az első eset, hogy menedékbeli vámpírok megtalálták azzal a kéréssel, hogy csatlakozhassanak a harcosok soraihoz. A vér-szopók rejtekhelyéül szolgáló régi elmegyógyintézetben múlt nyáron történt rajtaütés óta a harcosok egykor titkos társulása rengeteg nem kívánatos figyelmet kapott. Hírességekké váltak.
Őszintén szólva, pokoli hervasztó. Dante, székét hátra rúgva, felállt.
– Ez nem az én asztalom – közölte a lelkes ifjoncokkal. – Egyébként is, a rendbe történő tagfelvétel kizárólag meghívásos alapon történik. Bocs.

Otthagyta a srácokat, és megkönnyebbült, mikor megérezte mobiltelefonja vibrálását a zsebében. Elő¬halászta a készüléket, majd fogadta a faj központjából érkező hívást.
– Itt vagyok.
– Mi újság? – érdeklődött Gideon, a harcosok ügyeletes zsenije. – Történik valami említésre méltó odafenn?
– Nem igazán. Elég halott a buli – pillantott körbe Dante a zsúfolt klubban. Örömmel észlelte, hogy a két vámpírgyerek elpályázott. A kijárat felé vették az irányt, és velük volt két jelmezes lány is. – Vérszopóknak a nyomát sem láttam eddig. Elég szar ügy, nem? Viszketek az unalomtól, Gid.
– Fel a fejjel – vigyorgott Gideon a telefonon keresztül. – Fiatal még az este.
Dante is kuncogni kezdett. – Üzenem Lucannek, hogy megúszott újabb két lelkes
jelentkezőt a csapatba. Hát tudod, sokkal jobban tetszett, amikor még inkább rettegtek tőlünk, mint csodáltak. O jutott már valamire a toborzással, vagy még mindig túlságosan lefoglalja a csodás kiválasztottja?
– Mindkettő igen – válaszolta Gideon. – Ami a toborzást illeti, van egy jelölt, aki
nemsokára megérkezik New Yorkból, Nikolainak pedig Detroitban vannak szóba jöhető ismerősei. Az újoncokat majd próbakörre kell küldenünk – tudod, tűzpróbának kell őket alávetni, mielőtt végleg döntésre jutunk.
– Úgy érted, rúgassuk szét a seggüket, aztán várjunk, melyik jön vissza repetáért?
– Van más módja?
– Rám számíthattok – nyugtatta meg társát Dante, miközben utat tört magának a klub kijárata felé.
Kikerülve egy csapat zombinak öltözött embert rongyos ruhákban és hullára sminkelt arccal, kilépett az éjszakába. Érzékeny füle különféle hangok százait észlelte – a forgalom zajaitól kezdve az utcákat egész szélességükben elárasztó, Halloweent ünneplők részeg rikoltozásáig és nevetgéléséig.
Aztán valami mást is hallott. Valamit, amitől harcos ösztönei azonnal riadót fújtak.
– Mennem kell – mondta Gideonnak a vonal túlsó felén. – Találtam egy rohadékot.
Legalább nem megy totálisan kárba ez az éjszaka sem.
– Jelentkezz, ha kifüstölted.
– Rendben. Később – Dante kinyomta a mobilt, majd eltette.
Végiglopakodott egy sikátoron, követve az áldozata nyomában járó portyázó vérszopó torokhangú morgását és az áporodott bűzt, mely körüllengte. A rend többi harcosához hasonlóan Dante is mélységes undorral és megvetéssel viseltetett a vérszopóvá lett vámpírok
iránt. Minden vámpír szomjazott a vérre, mindegyiküknek kellett táplálkozniuk – néha öltek is – a túlélés érdekében. Mindegyikük tisztában volt azzal, hogy nagyon vékony határvonal húzódik a szükség és falánkság között, gyakorlatilag néhány csepp vér csupán. Ha a vámpír túl sokat ivott, vagy túl gyakran, a függőséget kockáztatta, hogy állandóan éhes lesz, és hatalmába keríti a vérszomj. Ha el¬hatalmasodott rajta a kór, vérszopóvá vált, agresszív
narkóssá, aki bármit hajlandó megtenni a következő adagjáért.
A vérszopók kegyetlensége és elővigyázatlansága veszélybe sodorta az egész fajt, közel kerültek ahhoz, hogy az emberek felfedjék a kilétüket, s ez olyan fenyegetést jelentett, amit Dante és a rend többi tag¬ja nem tűrt el. Am még ennél is nagyobb veszély leselkedett rájuk: néhány hónappal korábban világossá vált, hogy a vérszopók készülnek valamire, rendezik soraikat, létszámuk növekszik, és valaki olyan cél érdekében irányítja őket a háttérből, ami háborúval fenyeget. Ha nem állítják meg őket, méghozzá ha¬marosan, az emberiség a fajjal
egyetemben olyan pokoli, véráztatta, végzetes csata kellős közepén talál¬hatja magát, amely mellett az Armageddon bátran elbújhat.

Pillanatnyilag, amíg a rend legnagyobb gondja a vérszopók új főhadiszállásának
felkutatása, a harcosok küldetése egyszerű. Levadászni és megsemmisíteni annyi vérszopót, amennyit csak lehetséges. Irtani őket, mint a nyüves férgeket, hisz valójában azok. Dante élvezettel teljesítette a feladatot, sehol nem érezhette volna jobban magát, mint az utcán, portyázás közben, kivont fegyverrel a kezében, harcra szomjazva. Ez éltette, tudta jól; és csak így tudta megfékezni önnön sötét démonait. Befordult egy sarkon, aztán továbbosont egy újabb, régi téglaépületekkel övezett szűk sikátorban. Női sikoly hasított az előtte elterülő sötétbe. Gyorsabb fokozatba kapcsolt, szinte repült a hang irányába.
Éppen időben érkezett. A vérszopó idáig követte a két menedékbeli ifjoncot és női kísérőiket. Fiatalnak látszott, hosszú, fekete kabátja alatt fekete, gót cuccokat viselt. Am akár fiatal volt, akár nem, nagydarab volt, erős, és megvadult az éhségtől. A vérszomjas fenevad már az egyik nő torkára tapadt, miközben halálos szorításában tartotta, a korábban harcos kedvű titánok pedig csak álltak ott meredten, lebénulva a sokktól.
Dante kihúzta egyik tőrét a csípőjére szíjazott tokból, és elhajította. A penge pontosan célba talált, be¬leállt a támadó vállába. A fegyver különleges acél- és titániumötvözetből készült, utóbbi különösen mérgező a vérszopók fertőzött vére és szervei számára. A halálos penge egyetlen csókja képes rekordsebességgel felemészteni belülről a vérszopó testét. Kivéve ez alkalommal.
A vadállat dühödten meredt Dantéra, borostyán-szeme sárgán izzott, véres agyarait figyelmeztető sziszegéssel villogtatta. Ellenállt azonban a fém támadásának, szorosan tartotta áldozatát, majd vissza¬fordította fejét, hogy még erőteljesebb kortyokkal igyon tovább.
Mi a pokol? Dante újabb tőrrel a kezében a vérszopó felé rohant. Pillanatnyi habozás nélkül cselekedett, a nyakát vette célba, hogy egy mozdulattal átvágja. A penge erősen, mélyen hatolt a húsba.
Am a vérszopó viszont kifordult a támadásból, mielőtt Dante befejezhette volna, amit elkezdett. Fájdalmas üvöltéssel engedte el a nőt, hogy minden dühét Dantéra összpontosíthassa.
– Vigyétek innen az embereket! – kiáltotta a két fiatal vámpír felé, miközben elrángatta a nőt a csata helyszínéről, és feléjük taszította. – Mozgás, gyerünk! Tisztítsátok meg a vértől, töröljétek ki mindkettőjük memóriáját, és vigyétek innen a fenébe őket!
A két srác mozgásba lendült, megragadták és elvonszolták a sikoltozó nőket a helyszínről. Dante azon agyalt, milyen hihetetlen, aminek az imént tanúja volt.
A vámpír nem porladt szét a dupla titániumadagtól, ahogy kellett volna. Nem vérszopó volt, annak ellenére, hogy áldozatra vadászott, és úgy ivott, mint a legrosszabb vérfüggő.
Dante az elváltozott arcra meredt, a megnyúlt agyarakra és a hosszúkás pupillákra, amelyek szinte eltűntek a tüzesen villogó íriszekben. A vámpír szája szélén bűzölgő, rózsaszín nyál csordogált, amitől Danténak felfordult a gyomra.
Sértetten megtorpant, olyan idősre tippelte a vér-szopót, mint a két fiatal vámpírt a
menedékből. Csak egy rohadt kölyök. Figyelmen kívül hagyva a pulzáló sebet a nyakán, a vámpír hátranyúlt, és kihúzta a vállából Dante tőrét. Felmordult, orrlyuka kitágult, megfeszült, mintha ugráshoz készülődne.
Aztán futásnak eredt.
Gyors iramot diktált a nyomorult, hosszú kabátja szárnyai vitorlaként csapkodtak mögötte, ahogy cikcakkos útvonalán egyre mélyebbre hatolt a városban. Dante egy pillanatra sem tévesztette szem elől. Követte egyik utcától a másikig, sikátorokon és lakott területeken át, majd egyre távolabb, a Boston elhagyatott külterületén húzódó kikötőkbe, ahol üres gyárépületek és régi ipari parkok álltak gyászos őrszemként a folyópart mentén. Az egyik épület felől mély hangon dübörgő zene áramlott, a nehéz basszus és a közben felvillanó
stroboszkóp fényei kétséget sem hagytak afelől, hogy a közelben valahol parti tombol.

A vérszopó pár száz méterrel Dante előtt rohanvást lekanyarodott az egyik kikötőnél egy rozoga csónakház felé. Zsákutca. Dühödt nyálfröcsögtetéssel, tátott szájjal megpördült és támadásba lendült, őrült módjára üvöltve Dante felé. A nőre mért brutális támadása következtében ruhája elejét csatakosra áztatta a friss vér. Dantéra vicsorgott, felé kapott, óriási agyarairól csöpögött a nyál, kitátott pofája gusztustalanul bűzölgő rózsaszínben habzott.
Borostyánszeméből sütött a gonoszság.
Dante érzékelte saját átváltozását is, végigvágott rajta a harci düh, amely hasonlatossá tette őt ellenségéhez. Vicsorogva a kikötő deszkapallójára vágta a rohadékot. Rátérdelt ellenfele hordó méretű mellkasára, és előhúzta a Randakörmöket. A hajlított tőrök megcsillantak a holdfényben: halálosan, gyönyörűen. Még ha a titánium hasztalannak is bizonyult, több módja
létezett a vámpírok megölésének, legyenek azok vérszopók vagy mások. Dante lejjebb eresztette a pengéket, először az egyiket, majd a másikat mártotta az őrült vámpír lágy torkába, végül elválasztotta a fejét a testétől.
A tetemet a vízbe rúgta a mólóról. A sötét folyó reggelig elrejti a hullát, aztán a nap UV sugarai gondoskodnak a többiről.
Szél kerekedett a víz felől, ipari szenny bűzét sodorva magával és... valami másét. Dante mozgást hallott a közelben, de nem fogta fel, hogy újabb támadás éri, amíg belé nem hasított a lábán feltépett húsából sugárzó fájdalom. A támadó ismét döfött, ezúttal a törzset vette célba.
Jézus atyaisten!
Valahonnan mögüle, a régi gyárépület felől tüzet nyitottak rá. Hangtompítós, minden bizonnyal automata fegyverből.
Unalmas estéje egy csapásra izgalmasabbá vált, mint szerette volna.
Dante a földre vetette magát, míg újabb sorozat fütyült el mellette a vízbe csapódva. A csónakház takarásába hengeredett, ahogy az orvlövész újra megsorozta. Egy lövedék eltalálta a zsindelytetős tákolmányt, az elnyűtt fa szilánkjai pedig konfettiként záporoztak mindenfelé.
Danténál is volt fegyver, egy bikaerős kilenc milliméteres, amit kedvenc tőrei
kiegészítéseként hordott magánál. Elő is vette, bár tudta, nem ér el vele semmit az orvlövésszel szemben ilyen távolságból.
Még több sorozat szórta meg a csónakházat, és az egyik golyó horzsolta Dante arcát, miközben ki¬kukkantott, hogy egy pillantást vessen támadójára.
Nem volt szép, amit látott.
Négy sötét alak közeledett a töltésen a gyár felől, mindegyiküknél komoly
nehézfegyverzet. Bár a faj vámpírjai sok száz évig éltek, és súlyos fizikai sérüléseket is képesek voltak kiheverni, azért hús-vér élőlények voltak. Pumpálj jó sok ólmot beléjük, találd el a főbb artériákat – vagy ami még rosszabb, a fejüket –, és meghalnak, ugyanúgy, mint bármely más élőlény.
De akkor is csak pokoli harc árán.
Dante a fedezékében maradt, és várta, hogy az újonnan érkezők megfelelő közelségbe érjenek. Mikor ez megtörtént, tüzet nyitott rájuk, szétroncsolva egyikük térdét, és skulót küldve egy másik fejébe. Furán megkönnyebbült, mikor látta, hogy ezek legalább vérszopók voltak, a speciális, titániummal ötvözött lőszer azonnal leterítette őket, majd azonmód megkezdődött a gyors sejtlebomlás. A megmaradt vérszopók visszalőttek, Danténak épphogy sikerült elkerülni a szórást, miközben visszavonulót fújt a csónakház egyik oldala mentén. Hogy az a! Azzal, hogy fedezékbe kényszerült, feláldozta támadó pozícióját, nem beszélve arról, hogy így képtelen nyomon követni a közeledésüket. Halottá, hogy felé tartanak, gyorsan új tárat tett a pisztolyába.
Aztán semmi.

Várt egy másodpercet, felmérve a környezetét.
Valami lövedéknél nagyobb száguldott keresztül a levegőn a csónakház felé. Súlyos csattogással gurult a kikötő deszkapallóin, aztán megállt.
Szentséges ég!
Egy átkozott gránátot vágtak hozzá!
Dante teleszívta a tüdejét levegővel, és sikerült a másodperc parányi töredékével előbb a folyóba vetnie magát, mint ahogy az ajándék felrobbant, levegőbe lökve a csónakházat és a kikötő felét, hatalmas füst-, láng- és repeszfelhő kíséretében. A lökés hangrobbanásként érte a
zavaros vízben. Dante feje hátracsapódott, testét elviselhetetlen nyomás hajlította ívbe. Felette törmelék záporozott a folyó felszínére, amelyet vakító narancssárga tűzcsóvák terítettek be.
Látása elhomályosult, ahogy a becsapódás a mélybe taszította. Süllyedni kezdett, és magával ragadta az erős vízáramlat.
Képtelen volt megmozdulni, miközben a folyó vitte magával, öntudatlanul, vérezve, tehetetlenül sodródott az árral.
 

Vissza