ELŐSZÓ
Huszonöt évvel ezelőtt
A kisbabája egyre csak sírt és sírt. Az előző buszállomáson kezdte, amikor a Bangorból induló Greyhound busz megállt, hogy utasokat vegyen fel Portlandben. Most hajnali egy óra múlt pár perccel, hamarosan megérkeznek a bostoni állomásra. Már több mint két órája próbálkozott kislánya megnyugtatásával, mindeddig hiába. Ez – iskolai barátnői szavaival elve – már az idegeit cincálta.
A mellette ülő férfi sem repeshetett az örömtől.
– Igazán nagyon sajnálom – fordult a férfihoz, először, mióta az felszállt. – Általában nem ilyen nyűgös. Ez az első utunk együtt.
A férfi lassan rápillantott, zárt szájjal kissé elmosolyodott: – Hova tartanak?
– New Yorkba.
– Á, a Nagy Almába – mormolta. Hangja száraz volt, és mintha nem is lélegzett volna. – Ott van a családja, vagy valaki más?
A lány megrázta a fejet. A családja Rangeley városától nem messze, egy elhagyatott kisvarosban élt, és világosan értésére adtak, egyedül maradt. – Munkáért megyek oda. Úgy értem, legalábbis remélem, hogy tálalok valami állast. Táncosnő akarok lenni. Talán a Broadwayn vagy a Rockettesben.
– Végül is elég csinoska hozzá. – A férfi alaposan megnézte magának. Sötét volt a buszon, a lány mégis érzett valami furcsát a férfi pillantásában. Aztán megint az a zárt ajkú mosoly.
– Ezzel a testtel meg sokra viheti.
A lány elvörösödve pillantott panaszosan síró babájára. A maine-i fiúja is ilyeneket mondott. Sok mindent mondott, hogy a kocsija hátsó ülésén együtt lehessen vele. Aztán többé nem volt a fiúja. A középiskola utolsó előtti évétől kezdve nem, amikor elkezdett gömbölyödni a hasa az ő gyerekével. Ha nem kellett volna emiatt abbahagynia az iskolát, idén nyáron érettségizett volna.
– Evett ma már valamit? – kérdezte a férfi, amikor a busz lassított, hogy beforduljon a bostoni állomásra.
– Nem igazan. – Gyengéden ringatta karjában a kislányát, de nem ért vele semmit. A kicsi arca vörös volt, parányi kezeit állandóan ökölbe szorította, majd kiengedte, és úgy sírt, mintha a világvégét érezné.
– Milyen furcsa véletlen – válaszolta az idegen –, én sem ettem meg. Rám férne egy falat, velem tart?
– Nem, én megvagyok így is. Van egy kis rágcsálnivalóm a táskában. Egyébként is, ma este ez az utolsó busz New Yorkba, ezért nem is lesz másra időm, csak tisztába tenni a kicsit, és szállhatok is vissza, de azért köszönöm.
A férfi nem válaszolt, csak nézte, ahogy a lány összeszedi a holmiját, amikor a busz leparkolt, aztán felállt az ülésből, hogy a lány ki tudjon szállni és elmehessen az állomás mosdójába.
Amikor a lány kijött, a férfi már várta.
Kellemetlen borzongás futott végig a hátán, amint meglátta a férfit. Nem látszott ilyen nagynak, amikor mellette ült. Most, hogy újra ránézett, a szeme határozottan borzongató volt. Elmebeteg talán?
– Mi folyik itt?
A férfi kuncogni kezdett: – Már mondtam. Táplálék kell.
Elég különös megfogalmazás.
A lány tudta, hogy ebben a késői órában csak néhányan tartózkodnak az állomáson. Az eső cseperegni kezdett, áztatta a járdát, fedezek alá kergetve a kint csatangolokat. A lány busza meg a parkolóban állt, az új utasok már felszállóban. Ahhoz azonban, hogy ő is odaérjen, meg kellett kerülnie a férfit.
Vállat vont, túl fáradt és nyugtalan volt ahhoz, hogy meg ezzel a baromsággal is foglalkozzon.
– Ha éhes, mondja el a McDonald’sban. Lekésem a buszt...
– Ide figyelj, te szuka... – a férfi olyan gyorsan mozgott, hogy a lánynak arra sem maradt ideje, hogy felfogja, mi történik vele. Az egyik másodpercben a férfi meg egy méterre állt tőle, a következőben már a nyaka köré feszült a karja, majd kiszorította belőle a levegőt. Az állomásépület árnyékába lökte a lányt. Senki nem veszi észre, ha kirabolják. Vagy még rosszabb. Szája olyan közel került a lány arcához, hogy megcsapta bűzös lehelete. Meglátta a hegyes fogakat, ahogy a férfi kivillantotta az ínyét és iszonyú fenyegetően sziszegett fele. – Egy hang, egy rossz mozdulat, és végignézetem veled, ahogy megeszem a kölyköd zaftos kis szívét.
A kicsi most már üvöltött a karjában, de a lány csendben maradt.
Megmoccanni pedig meg gondolatban sem mert.
Csak a baba számított. Hogy biztonságban legyen. Így nem mert mozdulni, meg akkor sem, amikor az éles fogak fele lendültek, és pengeként a nyakába mélyedtek.
A rettenettől bénultan állt, szorosan ölelte kisbabáját, míg támadója a torkán ejtett mely sebre tapadt. A lény ujjai megnyúltak, ahogy a lány fejét és vállát tartották, ujjhegyei, mint valami démonkarmok, a húsába mélyedtek. Felmordult, és fogait meg erősebben vájta áldozatába. Bár a lány szeme kitágult a rettenettől, kezdett elsötétedni előtte minden, gondolatai zavarossá váltak, szilánkokká forgácsolódtak. A külvilág elhomályosult.
Ez megöli őt. A szörnyeteg meg fogja ölni. Aztán megöli a gyermeket is.
– Nem – nagy levegőt vett, de csak a vér ízet érezte. – Átkozott! Nem!
Kétségbeesett akaraterővel lendítette előre a fejét a másik fele, koponyája oldalsó részével keményen eltalálva a támadó arcát. Abban a pillanatban, amikor az meglepetésében vicsorogva hátratántorodott, a lány kitépte magát a szorításából. Botladozott, majdnem térdre esett, mire visszanyerte az egyensúlyát. Egyik karjával átölelve bömbölő gyermeket, a másikkal megtapogatva a sima, égő sebet a nyakán, hátrálni kezdett, távolodott a lénytől, mely fejét felemelve, lángoló sárga szemekkel és véres szájjal meredt rá.
– Ó, istenem! – nyögte betegen a látványtól.
Még egy lépest hátrált. Megfordult, készen a menekülésre, meg ha az értelmetlennek is tűnt.
És akkor meglátta a másikat.
Tüzes borostyánszínű tekintete átjárta a lányt, hatalmas, villogó agyarai mögül előtörő sziszegése halált jósolt. Azt hitte, ez a lény is marcangolni kezdi, és befejezi, amit a másik elkezdett, de nem így történt. Torokhangú szavakat köpködtek egymásnak az elsővel, aztán az újonnan jött elviharzott a lány mellett, kezében hosszú ezüstpengével.
Fogd a gyereket, és menj!
A parancs mintha a semmiből jött volna, a lány agyára telepedett a ködön keresztül. A parancs újból elhangzott, élesebben, cselekvésre kényszerítőn. Futni kezdett.
Pániktól vakon, félelemtől és zavarodottságtól zsibbadt aggyal rohant ki az állomásról, majd kiért egy utcára. Egyre távolabb és távolabb menekült az idegen varosban, bele az éjszakába. Erőt vett rajta a hisztéria, minden hang – még saját rohanó lépteinek nesze is – szörnyűségesnek és halálosnak tetszett.
A kisbabája meg mindig egyre sírt.
Megtalálják őket, ha nem tudja elcsendesíteni a kicsit. El kell altatnia valahogy, és finom, meleg bölcsőbe fektetni. Akkor boldog lesz a baba. Biztonságban lesz. Igen, ezt kellett tennie. Lefektetni a babát, ahol a szörnyetegek nem találnak rá.
Fáradt volt, de képtelen volt pihenni. Túl veszélyes. Haza kellett érnie, mielőtt a mamája észreveszi, megint nincs otthon takarodókor. Zsibbadt volt, zavarodott, de nem volt megállása, rohannia kellett. És csak rohant. Addig futott, míg kimerülten össze nem esett, és képtelen volt meg egy lépést tenni.
Amikor kicsivel később magához tért, össze volt zavarodva, mintha agyának vékony kerge szétrepedezett volna, akar a tojáshéj. A józan esze kezdte elhagyni, a valóság lassan átcsúszott valami feketébe és iszamósba, ami mindig eltáncol előle, messzebb, egyre messzebb.
Valahol a távolban tompa sírást hallott. Egy vékony hangocskát. Felemelte a kezet, hogy befogja a fülét, de meg így is hallotta a gyámoltalan kis nyivákolást.
– Csitt! – mormolta csak úgy maga elé, előre-hátra ringatózva. – Csendesen, a baba alszik. Maradj csendben, maradj csendben, maradj csendben...
A sírás azonban nem maradt abba. Nem és nem hallgatott el. Belemarkolt a szívébe, ahogy ült a mocskos utcán, a közelgő hajnalt bámulva, semmibe révedő szemekkel.
Vissza |
AJÁNLOM AZ OLDALT
