Paul arcáról eltűnt az iménti félmosoly, s olyan kifejezéstelenné vált, mint a fal a háta mö-gött.
– Tehát ide akarsz kilyukadni.
– Hova? – Fogalmam sem volt, miről beszél.
– Nem nehéz kitalálni. Én meg tudom csinálni. És ha én vállalkozom rá, nem vádolhatsz azzal, hogy megszegem az egyezségünket.
– Miféle egyezségünket?
– Hogy nem nyuvasztom meg a haverodat

Tipikus brooklyni szombat reggel volt. Semmi olyasmi nem történt, ami azt a gyanút kel-tette volna bennem, hogy az életem gyökeresen és végérvényesen meg fog változni. Az égvilá-gon semmi.
Korán keltem, hogy megnézhessem a rajzfilmeket. A korai felkelést egy csöppet sem bán-tam, ha néhány órán át együtt lehettem Hangyával és barátaival. Csak akkor utáltam korán kelni, ha iskolába kellett menni. Mert már akkor se csíptem igazán a sulit. Hétköznapokon apának meg kellett csiklandoznia a talpamat, hogy föl tudjon ébreszteni. De szombat-vasár-nap soha.
Azt hiszem, ő is így volt vele. Tudniillik a szombat-vasárnapokkal. Mindig ő kelt föl első-nek, de a hétvégén különösen korán kelt, és a szokásos, barna cukorral édesített zabpehely – a hétköznapi reggelik – helyett bundás kenyeret sütött. A mamám, aki a juharszirupnak még a szagát sem állhatta, csak azután bukkant elő, hogy apa berakta a mosogatógépbe a tányéro-kat, vizes szivaccsal letörölte a konyhaasztalt és kiszellőztetett.
Ezen a szombaton – néhány nappal azután, hogy hatéves lettem – apával szokás szerint eltüntettük a szirupos tányérokat, lemostuk az asztalt, aztán visszamentem a rajzfilmekhez. Arra már nem emlékszem, melyiket néztem, amikor bejött apa, hogy megpusziljon búcsúzóul. Én csak annyit mondtam neki, hogy „szia” és hogy siessen haza.
– Csak futok egyet – mondta, és puszit nyomott a fejem búbjára. – Viszlát, Suze!
– Szia! – Még annyi fáradságot se vettem, hogy ránézzek. Tudtam, milyen: jó nagyra nőtt, a haja sűrű és sötétbarna, itt-ott már őszül. Ezen a reggelen szürke szabadidőnadrágot és pólót vett föl, melynek mellére az volt rányomva, hogy HOMEPORT MENESHA TENGERI HALAK, RÁKOK ÉS KAGYLÓK EGÉSZ ÉVBEN. A Martha's Vineyard-i legutóbbi kirándulá-sunkon szerezte be.
Egyikünk sem sejtette, hogy ez lesz az utolsó szerelése, amiben látjuk.
– Nem akarsz velem jönni?
– De apa! – Még hogy egy percet is elmulasszak a rajzfilmekből! – Nem!
– Légy jó kislány! Mondd meg a mamának, hogy a friss narancslé a frizsiben van.
– Oké. Szia!
Mit tettem volna másképp, ha tudom, hogy utoljára látom élve? El kellett volna kísérnem és rávennem, hogy futás helyett sétáljon. Sőt ha előre tudom, hogy szívrohamot kap és idegenek szeme láttára hal meg, azt is meg kellett volna akadályoznom, hogy a parkba menjen. Inkább orvoshoz kellett volna küldenem.
De hát nem tudtam. Honnan tudhattam volna?

1. FEJEZET

A kő pontosan ott volt, ahol Mrs. Gutierrez mondta: a hátsó udvar terebélyes hibiszkuszá-nak lehajló ágai alatt. Eloltottam a zseblámpát. Ezen az éjszakán teliholdnak kellett volna vi-lágítania, de éjfélkor vastag felhőréteg vonult ide a tenger felől, és a köddel összefogva min-dent sötétbe borított.
De nem volt szükségem világosságra. Már csak ásnom kellett. Ujjaimat a puha, nyirkos földbe mélyesztettem, és elgördítettem a követ. Könnyen elmozdult, és nem is volt nehéz. Mindjárt meglesz az a bádogdoboz is, melyről Mrs. Gutierrez azt állította, hogy alatta van.
De nem volt ott. Csak a nedves föld.
Hirtelen megroppant egy ág.
Mozdulatlanná dermedtem. Végül is tilosban jártam, és egy csöppet sem örültem volna an-nak, ha a carmeli rendőrség cipel haza. Már megint. A pulzusom eszeveszetten lüktetett. Már azon agyaltam, hogy a csudába keveredjem ki ebből a helyzetből, amikor fölismertem a tőlem néhány lábnyira a földre vetődő hosszú árnyék gazdáját. A vér ekkor már a fülemben dobolt, de egészen más okból, mint az imént.
– Te vagy az? – Lassan, imbolyogva föltápászkodtam.
– Hello, Suze! – A ködön át a szokottnál is mélyebbnek és teljesen nyugodtnak rémlett a hangja, ellentétben az enyémmel, amely egyszerre remegni kezdett. Mint mindig, amikor meghallottam a közelemben az övét.
Az az igazság, hogy nem csak a hangom remegett. De minden erőmmel igyekeztem pa-lástolni a félelmemet.
– Add vissza – mondtam, és kinyújtottam a kezem.
– Elment az eszed? – Fejét hátravetve nevetett.
– Komolyan mondom, Paul! – A hangomból szerencsére eltűnt a remegés, de az önbizal-mam úgy elszivárgott, mint a homok a talpam alól.
– Csak kétezer dollár – mondta, mintha én nem tudtam volna.
– Ami nem a tiéd, hanem Julio Gutierrezé.
– Tudom. – Nyugodt, mély hangja egyszerre gúnyossá vált. – És mit tesz Julio Gutierrez? Kihívja a zsarukat? Hiszen gőze sincs róla, hogy itt volt elásva.
– Mert a nagyanyja meghalt, mielőtt elárulhatta volna neki – emlékeztettem rá.
– Akkor nem is bánja, nem igaz? – A sötétség ellenére tudtam, hogy vigyorog. – Amiről nem tud az ember, az nem is hiányzik neki.
– De Mrs. Gutierrez tudja. – Hátradugtam a kezem, hogy ne lássa a remegését, de a han-gom bizonytalanságát nem volt ilyen könnyű eltitkolni. – Ha rájön, hogy megfújtad, tutira üldözőbe vesz.
– Honnan tudod, hogy nem üldöz-e máris? – kérdezte olyan nyugodtan, hogy csupa libabőr lettem, és nem a hideg őszi éjszaka miatt. Miért hazudna? Mrs. Gutierrez, ahogy engem, őt is megkereshette abban a reményben, hogy a segítségére lesz. Másképp hogy szerzett volna tu-domást a pénzről?
Szegény öregasszony. Nem a megfelelő mediátorba helyezte a bizalmát, de erről, persze, fogalma sem volt.
Én, bolond, ellenben ott álltam a hátsó udvara közepén, és a nevén szólítva hívtam. Persze csak halkan, mert nem akartam megriasztani a gyászoló családot.
– Mrs. Gutierrez! – sziszegtem bele a sötétbe a nyakamat nyújtogatva, és nem törődve az éjszakai hideggel. – Mrs. Gutierrez, itt van? Én vagyok az!
Tulajdonképpen nem lepett meg, hogy nem mutatkozik. Tudtam, hogy Paul távol is tudja tartani a halottakat. De nem gondoltam annyira aljasnak, hogy meg is teszi. Persze jobban kellett volna ismernem.
Ahogy szembefordultam vele, arcomba vágott a tengeri szél, elkapta az egyik hajtincsemet, és szájfénytől ragacsos ajkamhoz tapasztotta. De nem törődtem vele: fontosabb dolgom volt.
– Az egész életében ennyit tudott megtakarítani – érveltem. – És a gyerekeire akarta hagy-ni.
Paul megvonta a vállát, s kezét a bőrkabátja zsebébe dugta.
– Miért nem tette bankba?
Észérvekkel néha lehet hatni rá, gondoltam. Ha azt mondom: „nézd, egy sereg ember nem bízik a bankokban”, talán…
– Nem az én hibám – vágta felém egy újabb vállrándítás kíséretében.
– De hiszen neked nincs is szükséged erre a pénzre! Az őseidtől mindent megkaphatsz, amit akarsz. Kétezer dollár neked semmi, Mrs. Gutierrez gyerekeinek viszont egész vagyon!
– Jobban kellett volna vigyáznia rá. – Mindössze ennyit mondott. De megláthatta az arcki-fejezésemet (arról fogalmam sem volt, hogyan, mert a felhők még jobban összesűrűsödtek fölöttünk), és megenyhült a hangja. – Suze, Suze… – Az egyik kezét kivette a zsebéből, és a vállam köré kulcsolta. – Mit csináljak veled?
Hallgattam, mert sejtettem, hogy még ha akarnék, se lennék képes megszólalni. Csak Mrs. Gutierrezre tudtam gondolni. Meg arra, amit Paul művelt. Hogy lehet ilyen aljas az a srác, akinek ilyen jó illata van? Kölnijének fanyar felhője az orromba kúszott, és valósággal átme-legített, ami különösen jólesett a vékony anorákom alatt.
– Tudod mit? – kérdezte súgva. – Felezzük el. Ezer neked, ezer nekem.
Nyelnem kellett. Muszáj volt lenyelnem valami nagyon rossz ízűt.
– Te beteg vagy!
– Ne légy már ilyen, Suze! Beláthatod, hogy tisztességes ajánlat. A saját részeddel azt csi-nálsz, amit akarsz. Tőlem akár föl is adhatod Gutierrezék címere. De ha van eszed, megtartod magadnak, és veszel rajta egy kocsit, miután végre megszerezted a jogsit. Akkor nem kell többé suttyomban elcsórnod a mamád autóját.
– Utállak! – Nem törődve a hideggel, amely nyomban elfoglalta meleg karjának helyét, ki-szabadítottam a nyakamat.
– Nem igaz. – A hold hirtelen előbukkant a felhők mögül. Éppen csak annyi időre, amíg megláthattam csúfondáros mosolyát. – Csak azért vagy dühös, mert tudod, hogy igazam van.
Nem hittem a fülemnek. Komolyan beszél?
– Igazságos cselekedet meglovasítani egy halott öregasszony pénzét?!
– Neki már nincs rá szüksége. – A hold megint elbújt, de Paul hangjából hallottam, hogy kinevet magában. – Nagy balekok vagytok, te meg Dom atya. De hadd kérdezzek valamit. Hogy értetted meg, mit hadovált a vénasszony? Úgy tudom, franciára jársz, nem spanyolra.
Nem feleltem azonnal, mert lázasan törtem a fejem, mit válaszoljak anélkül, hogy kiejtsem előtte azt a szót, amelynek már a gondolatától is cigánykereket hányt a szívem a mellemben. De mielőtt ki tudtam volna ötölni valamilyen elfogadható hazugságot, magától kitalálta:
– Ja persze! Ő fordította le neked. Én hülye. – S mielőtt szóhoz juthattam volna, hogy elte-reljem a figyelmét Jesseről, egészen más hangon folytatta: – Viszlát, Simon! – És máris meg-fordult, hogy lelépjen. Úgy, ahogy mondom.
Természetesen tudtam, mit kell tennem. Nem szívesen szántam rá magam. Az az igazság, hogy a szívem a torkomban dobogott, s a tenyerem hirtelen megmagyarázhatatlanul nedvessé vált. De volt más választásom? Nem hagyhattam, hogy egyszerűen elsétáljon a pénzzel. Jessenek, persze, nem tetszett volna, de tényleg nem tehettem mást. Ha Paul nem adja ide önként a pénzt, el kell vennem tőle.
Van esélyem, mondtam magamnak. A doboz Paul kabátjának belső zsebében van: éreztem, amikor magához ölelt. Csak el kell terelnem valahogy a figyelmét – például egy jó ütéssel a gyomorszájára –, aztán kikapni a zsebéből a dobozt, és bedobni az ablakon. Gutierrezéket persze megijesztené az üvegcsörömpölés, de nem valószínű, hogy kihívnák miatta a zsarukat. Főleg ha meglátják, hogy egy csomó pénz szóródik szét a padlón.
Nem a legjobb terv, de hát ennyi telt tőlem.
– Paul!
Megfordult. A hold éppen ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy megint előbújjon a fel-hők mögül, és sápadt fényében megláttam a srác abszurd módon reményteljes arckifejezését. A reménye még nagyobbra nőtt, amikor lassan elindultam felé. Szerintem azt hitte, mégis sikerült megtörnie. Megtalálta a gyenge pontomat. A maga oldalára csábított.
S mindezt nyomorult ezer dolcsiért.
A remény abban a minutumban eltűnt az arcáról, amikor meglátta az öklömet. S mintha egy másodpercig fájdalmat fedeztem volna föl abban a sápadtkék szemében. Aztán a hold visszabújt a felhők mögé, és ismét mindent elnyelt a sötétség.
Paul gyorsabban mozgott, mint feltételeztem róla. Elkapta a csuklómat, és úgy megszorí-totta, hogy a fájdalomtól összecsuklottam. A következő pillanatban súlyos testével a nedves fűhöz szögezett. Az arca alig néhány hüvelyknyire volt az enyémtől.
– Ez hiba volt – mondta túlságosan könnyedén ahhoz képest, hogy éreztem a szíve vad dü-börgését. – Visszavonom az ajánlatomat.
– Miféle ajánlatodat? – ziháltam.
– A pénz elosztására. Megtartom az egészet. Nagyon a lelkembe tapostál, Suze.
– Ebben biztos vagyok – mondtam tőlem telhetően gúnyosan. – És most mássz le rólam. A kedvenc farmerom van rajtam. Foltot hagy rajta a fű.
De Paul nem eresztett el. Azt az igyekezetemet se díjazta, hogy tréfára próbáltam fordítani a szitut. Jeges hangja halál komolyan csengett:
– Azt akarod, hogy ugyanúgy eltüntessem a fiúdat, ahogy Mrs. Gutierrezt?
A teste melegen borult rám, úgyhogy arra nincs más magyarázat, miért vált jéghideggé a szívem, mint az, hogy a szavai megfagyasztották bennem a vért. De nem mutathattam ki a rémületemet. A gyöngeség a Paulhoz hasonló alakokban nem szánalmat ébreszt, hanem még kegyetlenebb tettekre ösztönöz.
– Meg… megegyeztünk valamiben – hebegtem, mert a nyelvem ugyanúgy megdermedt, ahogy a szívem, és nehezen formálta szavakká a gondolataimat.
– Azt ígértem, hogy nem ölöm meg. De mi van, ha megakadályozom a halálát?
Értetlenül néztem rá.
– Miről beszélsz?
– Találd ki. – Lehajolt, és könnyű csókot nyomott dermedt ajkamra. – Jó éjszakát, Suze!
Fölállt, és eltűnt a ködben.
Eltartott egy percig, amíg rájöttem, hogy szabad vagyok. Hideg levegő csapott le oda, ahol az imént meleg teste az enyémmel érintkezett. Nagy nehezen hasra fordultam. Úgy éreztem magam, mintha fejjel egy kemény téglafalnak ütköztem volna. De még volt annyi erőm, hogy utána kiáltsak:
– Paul! Várj!
Ekkor gyújtottak villanyt a Gutierrez házban. A kertet úgy elöntötte a fény, mint egy re-pülőtér kifutópályáját. Kinyílt egy ablak, és valaki kikiáltott:
– Hé, maga! Mit keres itt?
Szó nélkül a kertfalhoz rohantam, amelyen egy félórája másztam át. Anya autója ott volt, ahol hagytam. Beugrottam és máris indítottam. Hazafelé egész idő alatt átkoztam mediátor „kollégámat”. Meg az új farmeromat elrondító fűfoltokat.
De azt nem is sejtettem, miféle borzalmak fognak még lejátszódni köztem és Paul között.

Vissza