Paul átható kék szemét az enyémbe fúrta, s arcáról a mosoly árnyéka is eltűnt.
– Suze, mikor fogod föl végre?
Csak ekkor vettem észre, milyen közel van az arca az enyémhez: alig néhány centire. Ösztönösen el akartam húzódni, de hirtelen fölemelte a tenyerét a papírokról, és megfogta a csuklómat.
Lenéztem a kezére. Napbarnított ujjai élesen elütöttek az enyéimtől.
– Jesse halott – mondta. – De emiatt nem kell úgy tenned, mintha te is az lennél.
– Nem is – tiltakoztam. – Csak…
Nem fejezhettem be kis szónoklatomat, mert amikor itt tartottam, Paul fölém hajolt és megcsókolt.
 

Rohanok. Rohanás közben a köd mintha a lábamhoz tapadna. Kétoldalt egybemosódnak az ajtók. Tudom, hogy semmi értelme egyet is kinyitni: semmi sincs mögöttük, ami segítségemre lehetne. Ki kell jutnom innen, de nem tudok, mert a folyosó egyre hosszabb, s a vége belevész a sötétségbe, me-lyet alig enyhít a sűrű, fehér köd. Jesse rohan mellettem, és fogja a kezemet. Nem tudom eldönteni, hogy az ujjainak melege vagy a biztató mosolya űzi-e el a félelmemet; egyszerre biztos vagyok ben-ne, hogy minden jóra fordul.
Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy Jesse éppúgy nem ismeri a kivezető utat, mint én. És már az se tudja elűzni a gyomromból ismét feltörő páni félelmet, hogy szorosan fogja a kezemet.
Várjunk csak! Mintha valaki jönne felénk! Egy nyúlánk figura töri át magát a ködön. Veszett szív-dobogásom – a zihálásomon kívül ez az egyetlen nesz ezen a kihalt folyosón – egy kicsit lelassul. Talán itt a segítség!
De amikor a köd szétválik, és ráismerek a felénk tartó alakra, a szívem még kétségbeesettebb vágtába kezd. Mert tudom, hogy ő aztán nem fog segíteni. A kisujját se mozdítja meg értünk.
Inkább kinevet.
Egyszer csak megint egyedül vagyok, s a lábam alól eltűnik a padló. Az ajtóknak is nyomuk vész, s egy mélységes mély szakadék peremén állok, amelynek nem látom az alját. Körülöttem ismét kava-rogni kezd a köd, lefolyik a szakadékba, és magával akar rántani. Hátrakapom a karom, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, és kétségbeesetten keresek valamit, amiben megkapaszkodhatnék.
De nincs mibe kapaszkodni. A következő pillanatban egy láthatatlan kéz nagyot taszít rajtam.
Lezuhanok.

1. FEJEZET

– Well, well, well – hallottam meg egy eltéveszthetetlenül hímnemű hangot a hátam mögül. – Csak nem Susannah Simonhoz van szerencsém?
Nézzétek, nem akarok hazudni. Ha egy nem kifejezetten visszataszító férfihangot hallok – és ez tutira nem az volt, sőt azt is elárulta, hogy a külseje szinkronban van a hangjával (ezt azonnal tudtam azoknak a welleknek a magabiztosságából és ahogy a nevemet kiejtette) –, nem tehetek róla, de azonnal megdobban a szívem. Végtére lány vagyok és tizenhat éves! Nem foroghat az életem örökké az ügyeletes lányregények és trendi kozmetikumok körül.
Úgyhogy bevallom, még ha van is barátom – noha a „barát” szó némileg optimista kifejezés e konkrét esetben –, mielőtt hátrafordultam volna, hogy megszemléljem a hang gazdáját, gyorsan le-simítottam a hajam. Legalább fél órát vesződtem a külsőmmel a harmadik gimnáziumi évemnek ezen az első reggelén, de megérte. Csak ezután fordultam meg. És azonnal láttam, hogy a vonzó megszólítás nem olyasvalakitől jött, akit kedvelek.
Inkább azt mondhatnám, jó okom van rá, hogy halálosan féljek tőle.
Azt hiszem, kiolvasta a szememből a félelmemet (mellesleg, a nap tiszteletére tejeskávé színű szemfestékkel varázsoltam csábítóvá a szemem), mert széles mosolya megrekedt félúton.
– Suze! – folytatta szemrehányó hangon. Még a reggeli pára se tudta elhomályosítani göndör fürtjeinek csillogását. A fogai vakítóan fehérlettek napbarnított arca keretében. – Én itt idegeskedem mint új fiú, és még egy „helló”-t is sajnálsz tőlem? Így kell bánni egy régi haverral?
Dermedten bámultam rá, és képtelen voltam megszólalni. Olyan száraz volt a szám, mint az a vályogtégla fal, amely előtt álltunk.
Mi a jó bánatot keres itt?
Az volt a baj, hogy nem engedhettem az ösztönömnek, amely azt súgta, hogy sikoltozva mene-küljek el. Az emberek többnyire furcsállják, ha egy kifogástalanul kirittyentett lány sikoltozva me-nekül egy jóképű srác elől, aki ráadásul az iskolatársa. Ha eddig sikerült titokban tartanom az osz-tálytársaim előtt szokatlan adottságomat, bolond leszek épp most elárulni. Még ha halálra rémültem is.
Mert higgyétek el, hogy halálra rémültem.
De ha nem rohanhattam el, szó nélkül ott is hagyhattam volna, azt remélve, legalább arra nem jön rá, mi rejlik a sietségem mögött.
Nem tudom, észrevette-e egyáltalán a félelmemet. Mindenesetre nem mutatta jelét. Amikor meg-próbáltam elslisszolni mellette, hirtelen kinyújtotta a kezét, s a következő pillanatban azt éreztem, hogy az ujjai szorosan a karomra kulcsolódnak.
Még mindig kiránthattam volna magam a szorításából, sőt akár be is húzhattam volna neki egyet.
De nem akartam verekedéssel kezdeni ezt az évet, különös tekintettel a sminkemre és a vadiúj fe-kete Monaco Club halásznadrágomra (rózsaszín selyem-jersey pulóver-kardigánnal kombinálva, melyekre semmi pénzért tettem szert a Benetton outletjében). Mit gondoltak volna az iskolatársaim, akik ott nyüzsögtek körülöttem, odalöktek egy-egy „Szia, Suze!”-t, és elismerő pillantásokkal nyug-tázták a szerelésemet, ha se szó, se beszéd, nekiesek az új fiúnak?
Nem szólva arról, hogy mi van, ha viszonozza.
Végre valahogy megtaláltam a hangomat:
– Ereszd el a karom!
– Mi a baj, Suze? – Változatlanul mosolygott, de úgy, mint aki ravaszul átlát rajtam. – Nem lát-szol boldognak attól, hogy újra látsz.
– Még mindig fogod a karom – emlékeztettem rá. A kardigánon át is éreztem az ujjai hidegét. Nem elég, hogy baromian erős, még tökéletesen nyugodt is.
Végre elengedett.
– Nézd, őszintén sajnálom, hogy a legutóbbi találkozásunkkor olyan balszerencsésen alakultak a dolgok.
„A legutóbbi találkozásunkkor.” Lelki szemeim előtt újra fölrémlett a hosszú folyosó, melyet oly sokszor láttam viszont álmomban. Kétfelől a sok ajtó, melyek mögött isten tudja, mi rejlik; olyan volt, mint egy szálloda vagy irodaház folyosója, csak nem egy emberek által lakott szállodában vagy irodaházban volt. Sőt nem is a mi dimenziónkban.
És ott volt Paul, aki tudta, hogy se Jessenek, se nekem fogalmam sincs róla, hogy juthatunk ki onnan. És kinevetett! Mintha csak egy jó tréfa lenne, hogy ha nem találok vissza perceken belül a saját világomba, nekem végem van, Jesse pedig örök időkre ennek a folyosónak a rabja marad. Még mindig a fülemben csengett a nevetése. Nevetett és nevetett… egészen addig, amíg Jesse be nem húzott neki egyet.
Most pedig itt ez a teljesen normális szeptemberi reggel a kaliforniai Carmelben. A „normális reggelt” persze úgy kell elképzelni, hogy sűrű pára ül meg mindent, de nemsokára eloszlik, és helyet ad a felhőtlen kék égnek és ragyogó napsütésnek. Én meg itt vagyok a Junipero Serra Missziós Gim-názium kerengőjében, szemtől szemben azzal a sráccal, aki hetek óta kísért rémálmaimban.
De most nem álmodom. Kétségtelenül ébren vagyok, mert álmomban sose fordult még elő, hogy miközben én ezzel a múltamból előkerült szörnyeteggel nézek farkasszemet, jókedvűen rám köszön-nek a barátaim, Cee-Cee és Adam:
– Szia, Suze!
– Arra gondolsz, amikor meg akartál ölni? – vetettem oda Paulnak, mihelyt Cee-Ceeék hallótá-volságon kívül kerültek. Persze észrevette, mennyire remeg a hangom. Ezt abból tudtam, hogy mint-ha zavarba jött volna (talán a kereken kimondott vád miatt?). Az egyik kezét végighúzta a haján.
– Soha nem akartalak megölni, Suze – mondta sértődötten.
Ezen nevetnem kellett:
– Na persze!
– Komolyan. Csak tudod, nem szeretek veszíteni.
Eltátottam a szám. Akármit mond, igenis meg akart ölni! És ami még rosszabb, mindent megtett, hogy aljas módon eltüntesse a színről Jesset. Most pedig azt akarja elhitetni velem, hogy csak azért csinálta, mert nem szeret veszíteni?
– Nem értem – ráztam a fejem. – Te nem veszítettél semmit.
– Nem? – Azt a hangot használta, melyet újra meg újra hallottam álmomban, mialatt kétségbe-esetten kerestem a kivezető utat abból a ködgomolyagokkal teli folyosóból, amely a szurokfekete semmiben, illetve abban a szakadékban végződött, amelybe végül belezuhantam.
Fogalmam se volt, mit tartogat még ez a hang. Csak azt tudtam, hogy páni félelemmel tölt el.
– Ne légy már ilyen, Suze! – Az iménti nevetése mosollyá szelídült. Mosollyá, de fenyegető mo-sollyá. – Új iskolaév kezdődik. Nem kezdhetnénk mi is újra az egészet?
– Nem! – vágtam rá, és örültem, hogy abbamaradt a hangom remegése. – Sőt jobb volna, ha mi-nél távolabb tartanád magad tőlem.
– Különben?
– Különben megbánod.
– Ezt úgy értsem, hogy rám uszítod a barátodat? – Szemét nagyra tágította a megjátszott félelem.
Én az ő helyében nem vettem volna tréfára a dolgot. Jesse minden teketória nélkül kinyiffanthat-ja, és valószínűleg meg is tenné, ha megtudná, hogy visszajött. Csak az a bökkenő, hogy én nem vagyok igazán a barátnője, úgyhogy nem kimondottan az ő feladata megvédeni az olyan szörnyete-gektől, mint ez itt.
Kitalálhatta az arckifejezésemből, hogy nincs minden rendben a Suze-Jesse viszonylatban, mert megint nevetett:
– Szóval így áll az ügy! Tudod, én sose gondoltam komolyan, hogy Jesse a te típusod. Neked olyan srác kell, aki kevésbé… – Nem fejezhette be a mondatot, mert Cee-Cee, aki Adam oldalán tartott az imént az öltözők felé, visszajött hozzánk, s noha előző este telefonon ünnepélyesen megfo-gadtuk egymásnak, hogy fütyülünk a fiúkra, kíváncsi pillantást vetett a szorosan mellettem álló is-meretlen srácra.
Cee-Cee, velem ellentétben, egész nyáron fizetés nélkül gályázott a nonprofit szektorban, ezért nem volt pénze arra, hogy megújítsa a szerelését. Nem mintha hajlandó lenne ilyen frivol célokra pénzt áldozni. Mellesleg, albínó lévén, mindenféle speciális kozmetikumra van szüksége, ami szin-tén nem két cent.
– Ki az új barátod? – szögezte nekem kereken. Eszem ágában se volt bemutatni a „barátomat”. Egyenesen az igazgatói irodába szándékoztam menni, hogy megkérdezzem, mégis hogy képzelik, hogy beengednek egy ilyen szörnyeteget oda, amit én eddig elfogadhatóan jó iskolának gondoltam.
Paul azonban szó nélkül odanyújtotta hűvös, erős kezét Cee-Ceenek, s azzal a derűs vigyorral, melyet néhány héttel ezelőtt még én is lefegyverzőnek találtam (most azonban libabőrös lett tőle a hátam), így szólt:
– Szia! Paul Slater vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.
Paul Slater. Nem olyan név, ami félelmet kell hogy keltsen egy lányban. Sőt inkább ártalmatlanul hangzik. Semmi sincs benne, ami ráébresztette volna Cee-Ceet az igazságra: arra, hogy Paul betege-sen manipulatív, és jégkockák vannak a mellében a szíve helyén.
Nem, Cee-Cee mit sem tudott erről. Én pedig nem árultam el neki. Amilyen lüke vagyok, senki-nek se árultam el.
– Cee-Cee Webb – mondta ő, és erősen megrázta a felé nyújtott kezet. – Gondolom, új srác vagy, mert még nem láttalak.
Paul pislantott, fölhívva a figyelmet szokatlanul hosszú szempilláira, melyek szinte lehúzták a szemhéját. Az egyik mostohatesómnak, Jake-nek van ilyen álmatag nézése, de ő inkább úgy fest, mint egy alvajáró. Paul viszont kimondottan szexis. Mint egy rocksztár. Aggódva lestem Cee-Ceere, aki a legérzékenyebb lélek, akivel életemben találkoztam. De melyikünk immúnis a szexis rocksztárokkal szemben?
– Ez az első napom itt – mondta Paul, megvillantva ellenállhatatlan mosolyát. – De Miss Simont szerencsére már korábbról ismerem.
– Érdekes koincidencia! – Cee-Cee az iskolai újságot szerkeszti, és szívesen használ ilyen tudálé-kos szavakat. – Suze régi iskolájába jártál?
– Nem – szóltam közbe gyorsan. – De jobb, ha iszkolunk, különben lebukunk.
Paul azonban nem félt a lebukástól.
– Suze-zal és velem történt egy és más a nyáron – közölte titokzatosan Cee-Ceevel, akinek rózsa-színű szeme ettől duplájára tágult a szemüvege mögött.
– Történt egy és más? – visszhangozta.
– Nem történt semmi – vágtam rá gyorsan. – Az égvilágon semmi.
Cee-Cee szeme még jobban kitágult. Ordított róla, hogy nem hisz nekem. Miért hitt volna? Igaz, hogy én vagyok a legjobb barátnője, de előfordult egyszer is, hogy teljesen őszinte voltam hozzá? Nem. És ezt ő is tudta.
– Szakítottatok? – kérdezte csípősen.
– Nem szakítottunk – mondta Paul sokat sejtető mosollyal.
Ugyanis nem jártunk, szerettem volna közbeszúrni. Azt hiszed, Cee-Cee, hogy egyszer is randiz-nék vele? Ő nem az, akinek hiszed. Emberformája van, de a tetszetős külső mögött egy… egy…
Az az igazság, hogy magam se tudtam, micsoda. De mit számít? Sajnos, sokkal több közös van bennünk, mint amit szívesen bevallanak. Ámde bármit szerettem volna is odavágni, egy szigorú hang megakadályozott benne:
– Miss Simon! Miss Webb! Nem kellene már az osztályban lennetek? – Ernestine nővér, akit a háromhónapos távollét után éppolyan félelmetesnek láttam, mint az év végén, kacsázott felénk sza-porán. Méretes mellei között ütemesen himbálózott a jókora kereszt. Fekete köntösének bő ujjai úgy röpködtek, mint egy madár szárnyai. – Menjetek! – utasított bennünket, az öltözők felé mutogatva, melyek egyenesen a kerengőről nyíltak. – Lekésitek az első órát!
Szó nélkül indultunk, de pechünkre Paul is követett.
– Suze meg én még a nyáron, a parti szállodában, a Golf és Strand Hotelben ismerkedtünk össze – közölte.
Mit keres itt? – töprengtem, mialatt beütöttem a szekrényem kódját. Se szó, se beszéd, beállít a sulimba, és rémálommá változtatja még a nappalomat is. Akármi volt is az oka, igazából nem akar-tam tudni. Csak meg akartam szabadulni tőle. Eltűnni az osztályomban vagy akárhol, mindegy, csak jó messze tőle.
Kinyitottam a szekrényt. – Gyerünk! Mindjárt csöngetnek. – Kivettem a hátizsákomból a kezem-be kerülő első könyvet, és úgy szorítottam magamhoz, mint egy pajzsot. Mintha megvédhetne attól, amit Paul ellenem forral. Mert biztos, hogy még tartogat valamit a tarsolyában.
– Abban hiába keresed – jegyezte meg gúnyosan.
Cee-Cee ott állt mellettem, és döbbenten nézett rám, majd Paulra. Még egy pillanat, és olyan kér-déseket tesz föl, amelyekre semmi kedvem válaszolni. Úgyse hinne nekem. Mégis kicsúszott a szá-mon:
– Mit keresek hiába?
– A választ a kérdésedre. Hogy miért éppen téged választottak ki annyi ember közül. És hogy mi vagy valójában.
Nem kellett megkérdeznem, mire gondol, hiszen tudtam. Abban a pillanatban tudtam, hogy a sza-vak kiröppentek a száján. Arról a közös adottságunkról beszélt, amelyet ő sokkal jobban kordában tart, mint én, amellett jóval többet tud róla.
Cee-Cee úgy bámult ránk, mintha kínaiul beszéltünk volna.
– Majd ha készen állsz arra, hogy megtudd az igazat magadról, tudod, hol találhatsz meg. Ugya-nis ezentúl én is ide járok. – Ezzel elvonult, fittyet hányva a mély sóhajoknak, melyeket nőnemű iskolatársaimból csalt ki, miközben egy párduc kecsességével tartott a fiúk öltözője felé. Cee-Cee még mindig tágra nyílt szemmel bámult utána, majd rám.
– Mit hadovált össze ez az oltári fazon? És ki az ördög az a Jesse?
 

Vissza