– Ha nem veszed rá az apádat meg a bátyádat – sziszegte Maria –, hogy hagyják abba az ásást… – ki akartam javítani, hogy csak a mostohaapám meg a mostohabátyám, de nem tudtam, mert még mindig befogta a számat –, azt is megbánod, hogy megszülettél, megértetted?
Kemény szavak egy krinolint viselő hajadon szájából! Merthogy az volt. De amikor meghalt – valamikor a századforduló táján –, Maria de Silva Diego nagyjából hetven éves lehetett. A fölém hajló kísértet azonban nem látszott idősebbnek nálam. Fekete hajában, amely dugóhúzóforma loknikban keretezte az arcát, egyetlen ősz szál sem látszott.
Jó sok ékszert viselt: egy arany láncon lógó, böhöm nagy rubin függőt a hosszú, karcsú nyakán (á la Titanic) és több vastag, köves gyűrűt az ujjain, amelyek egyike fájón belenyomódott az ínyembe.

1. FEJEZET

Nyár van. A hosszú, lassan múló nappalok és sötét, meleg éjszakák évadja.
Annak idején Brooklynban, ahol az életem első tizenöt évét töltöttem, a nyár – már amikor nem voltam táborban – azt jelentette, hogy a házunk bejáratát védő előtető alatt ácsorgunk a legjobb barátnőmmel, Ginával meg a testvéreivel, és a fagylaltos kocsit várjuk. Ha nem volt nagyon meleg, háborúsdit játszottunk, két csapatot alkotva a szomszéd srácokkal, és képzelt pisztolyokból lövöldöztünk egymásra.
Amikor nagyobbak lettünk, a háborúsdit ejtettük, sőt Gina meg én a fagylaltozást is.
Nem mintha olyan sok más elfoglaltságunk lett volna. A szomszéd srácok közül, akikkel azelőtt játszottunk, senkit se érdekeltünk. Én legalábbis nem. Lehet, hogy Ginával szívesen fölújították volna az ismeretséget, de mire észrevették, micsoda bombázóvá nőtte ki magát, ő már sokkal magasabbra tette a mércét.
Fogalmam sincs, mit vártam a tizenhatodik nyaramtól – az elsőtől azután, hogy Kaliforniába költöztem az anyámmal Andyhez, az új férjéhez meg a három fiához. De valószínűleg a New York-iakhoz hasonló, lassan vánszorgó, álmos napok lebegtek a szemem előtt, azzal a különbséggel, hogy a soklakásos bérház helyett a strandon múlatom majd az időt.
Ami pedig a rövid, meleg éjszakákat illeti, azokra is voltak terveim. Csak egy srác is kellett volna hozzájuk.
De se a strandból, se a srácból nem lett semmi. Az utóbbiból azért nem, mert az illető, akit kinéztem, semmi érdeklődést nem árult el irántam. Az előbbiből pedig azért, mert…
Mert dolgoznom kellett.
Jól értettétek: dolgoznom.
Teljesen ledöbbentem, amikor május eleje táján a mostohaapám, Andy azt kérdezte tőlem a vacsoránál, hogy jelentkeztem-e már valahova nyári munkára. „Mi-micsodára?” – mindössze ennyit tudtam kinyögni.
Pillanatokon belül kiderült, hogy a számos egyéb áldozat mellett, amelyeket amiatt kellett hoznom, hogy az anyám megismerkedett és fülig belezúgott a kaliforniai illetőségű Andy Ackermanbe, egy népszerű tévés barkácsműsor házigazdájába és mellesleg három fiúgyermek apjába, arról is le kell mondanom, hogy a hosszú, forró nyarat a strandon lustálkodva töltsem el.
Az Ackerman-házban ugyanis a nyári iskolai szünet eltöltésére kizárólag kétféle lehetőség között lehetett választani: vagy munka, vagy pótvizsgára készülés. Egyedül Doki, a legkisebb mostohatesóm – akit rajtam kívül mindenki más Davidnek nevez – kivétel ez alól, mert még túl fiatal ahhoz, hogy dolgozzon, ráadásul olyan jók a jegyei, hogy egyből fölvették egy négyhetes számítógépes táborba, ahol valószínűleg annyi tudásra tesz majd szert, aminek köszönhetően ő lesz a 21. század Bill Gatese. (Remélhetőleg az elődjénél jobb frizurával és filléres Wal Mart pólók nélkül.)
A korban következő mostohabátyám, Bamba (alias Brad) nem ilyen szerencsés. Őt spanyolból és angolból is meghúzták, ami elég meglepő, tekintettel arra, hogy az angol az anyanyelve. Ezért hetenként ötször egy nyári pótvizsgatanfolyamon kell ücsörögnie, a fönnmaradó időben pedig ingyen segédmunkát végez Andy mellett, akinek nyáron szünetel a tévéműsora, és azt vette a fejébe, hogy részben fölszedi a hátsó kertre néző terasz kövét, és egy kerti jacuzzit telepít rá.
Én a két lehetőség közül – munka vagy tanulás – az előbbit választottam.
Ugyanott kaptam állást, ahol az idősebb mostohabátyám, Szundi dolgozik minden nyáron. Tulajdonképpen ő ajánlott be, ami erősen meglepett, ugyanakkor meg is hatott egy kicsit. Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy minden beszervezett munkaerő után bizonyos százalékot kap a cégtől.
Na de mindegy. A lényeg az, hogy Szundi (vagy Jake, ahogy a haverjai meg a család többi tagja nevezi) és én a kavicsos-parti Golf és Strand Hotel irigylésre méltó alkalmazottai vagyunk: Szundi mint a szálloda számos úszómedencéje egyikének úszómestere, én pedig mint…
Minek annyit kertelni? A hotelbeli bébicsőszök dicső csapatának tagjaként jeleskedem.
Oké, nyugodtan abbahagyhatjátok a röhögést.
Bevallom, magam se gondoltam, hogy pont ez a meló való nekem, minthogy a türelem nem tartozik az erényeim közé, meg a hajamat se szeretem se föltűzni, se hátrakötni. De hadd tegyem hozzá, hogy óránként tíz dolcsi üti érte a markomat, plusz a borravaló. Akik pedig megengedhetik maguknak, hogy a Golf és Strand Hotelben szálljanak meg, egy csöppet sem fukarkodnak a borravalóval. Sőt.
Azt is el kell ismernem, hogy a pénz nem kis szerepet játszik megsebzett büszkeségem kúrálásában. Ha efféle kulimunkával kell is töltenem a nyaramat, a naponta megkeresett száz dolcsi, sokszor pedig még ennél is több, bőven kárpótol érte. Mert mire véget ér a nyár, annyit szedhetek össze, hogy a legmenőbb őszi ruhatár büszke tulajdonosaként léphetem át a Junipero Serra Missziós Gimnázium harmadik osztályának küszöbét.
Erre gondolj, kedves osztály- és vetélytársam, Kelly Prescott, miközben az apád villájának kerti medencéje mellett sütteted a hasad. Hogy tudniillik máris két fantasztikus Prada-szerelést szereztem be a saját pénzemből. Mi erről a véleményed, papa kedvence?
Az egyetlen probléma a nyári munkámmal – a sok nyafka kis kölykön és a hasonlóképpen nyafka, ámde vastag bukszájú szüleiken kívül –, hogy mindennap reggel nyolckor kezdek.
Jól hallottátok: REGGEL NYOLCKOR! Ahelyett, hogy szegény kis Suze kedvére lustálkodhatna legalább ez alatt a két hónap alatt!
Ez azért túlzás, nem? Gondolhatjátok, hogy szóvá is tettem. A Golf és Strand Hotel vezetőségénél azonban süket fülekre talált valamennyi meggyőző érvem annak érdekében, hogy kilenckor kezdhessem a bébicsőszködést.
Így hát minden reggel háromnegyed hétkor kell kelnem, és még vasárnap se alhatom ki magam, hála a mostohaapámnak, aki ragaszkodik hozzá, hogy mindnyájan együtt költsük el az általa előállított, kétségtelenül pompás reggelit. Akár a „bájos” Camden vagy Walton család.
A koránkelésnek egyébként, mint kiderült, vannak előnyei is. Hogy mást ne említsek, nem kell Bambát bámulnom, amint derékig meztelenül izzad, mint egy ló, miközben a multivitaminnal föltuningolt gyümölcslevet nyakalja egyenesen a kartondobozból.
Tudom, hogy néhány iskolatársnőm még fizetni is hajlandó lenne azért, hogy derékig meztelenül láthassa izzadni vagy nem izzadni Bambát (vagy akár Szundit). Például Kelly Prescott és a barátnője, Debbie Mancuso, akivel Bamba járt is egy időben. Én viszont egy csöppet se díjazom a látványt. (Gondolom, még egyiküknek se volt szerencséje hozzá, miután babot ebédelt vagy vacsorázott.)
Azt persze nem is sejtik, hogy ingyen is részük lehetne a vágyott izgalmas látványban, ha erre járnának bármelyik hétköznap reggel. Bamba ugyanis kábé reggel hattól tízig (ekkor kell elindulnia a tanfolyamra) kemény fizikai munkát kénytelen végezni a kertünkben az apja könyörtelenül éber felügyelete mellett.
Aznap reggel, amikor ismét azon kaptam, hogy egyenesen a dobozból dönti magába az italt (erről a rossz szokásról én meg az anyám keserves kitartással, de kevés sikerrel igyekszünk leszoktatni az egész Ackerman famíliát), Bamba éppen szünetet tartott a melóban. A konyha kövén ott éktelenkedtek a sáros lábnyomai, az előző este makulátlanul tisztára törölt asztalon pedig (persze pont én voltam a soros a vacsora utáni rendrakást illetően) valamilyen meghatározhatatlan tárgyat vettem észre, amelyre már rákérgesedett a sár.
– De szép látvány! – szóltam, belépve a konyhába.
Bamba letette a narancsitalos dobozt, és megtörölte a száját a keze hátával.
– Nem kellene már valahol másutt lenned? –kérdezte.
– De. Csak azt reméltem, hogy mielőtt elmegyek, megihatok egy pohár kalciummal dúsított gyümölcslevet. De látom, hogy ma is le kell mondanom róla.
Bamba meglötyögtette a dobozt:
– Még maradt benne egy kicsi.
– A nyáladdal keverve? – Megborzongtam. – Köszi, de inkább nem.
Bamba kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit (gondolom, a szokásos „kapd be!”-t), de az apjának kintről behallatszó hangja visszaszólította a fedélzetre:
– Brad! Elég a lustálkodásból! Gyere ki, és segíts kimélyíteni!
Bamba lecsapta az asztalra a gyümölcsleves dobozt, de mielőtt kitrappolhatott volna, udvariasan útját álltam:
– És ez itt?
Mivel nem volt rajta ing, láttam, hogy megfeszülnek az izmok a nyakán és a hátán.
– Oké – morogta, és visszafordult a dobozért. – Kidobom. Csak tudnám, miért vagytok ilyen háklisak ti ketten.
– Nem azt kérdezem – intettem a doboz felé, noha máris ragacsos nyomot hagyott az asztalon. – Hanem hogy ez mi a fene? – böktem rá arra a koszos valamire.
Bamba odanézett, ahova mutattam.
– A franc tudja. Kint találtam, amikor kiástam egy bazi nagy követ.
Óvatosan fölvettem a rászáradt sárral borított valamit, amelyről kiderült, hogy egy kábé húsz centi hosszú, vastag falú fémdoboz. Ott, ahol lepergett róla a sár, néhány ráfestett szó látszott: pompás aroma, meg garantált minőség. Megráztam.
– Mi lehet benne?
– Honnét tudjam? – rántotta meg a vállát Bamba. Csupa rozsda. Meg akartam…
Azt már nem tudhattam meg, mit akart csinálni a dobozzal, mert ebben a pillanatban megjelent Szundi, fölkapta a gyümölcslevet, magába döntötte a maradékot, összegyűrte a dobozt, és behajította a szemétaprítóba.
– Mi van? – kérdezte, döbbent arckifejezésemet látva.
Esküszöm, nem értem, mit esznek rajtuk a lányok, mikor úgy viselkednek, mint az állatok. Persze nem az aranyos, pelyhes aprójószágra gondolok.
Kintről ismét fölharsant Andy sürgető kiáltása. Bamba valamilyen négybetűs szót morgott a bajusza alatt.
– Megyek már! – üvöltötte vissza és kitrappolt.
Már háromnegyed nyolc volt, úgyhogy Szundinak meg nekem igencsak rá kellett kapcsolnunk, ha nem akartunk elkésni. A nagyobbik mostohabátyám általában úgy mozog, mint egy alvajáró, vezetni azonban úgy vezet, mint egy őrült. Úgyhogy öt perccel kezdés előtt már célba is értünk.
A Golf és Strand Hotel elsősorban a hatékonyságára büszke. És csakugyan, mintha síneken gördülne minden. Mint bébicsősznek, az az első feladatom, hogy érkezés után megtudakoljam az aznapi beosztásomat. Ilyenkor derül ki, hogy reszelt sárgarépát vagy hamburgermártást kell-e majd kimosnom a hajamból munka után. Ha választhatnék, a hamburgert részesíteném előnyben, noha a reszelt répának kétségtelenül megvan az az előnye, hogy akiket azzal kell megetetnem, még nem tudnak visszapofázni.
De amikor megtudtam az aznapi beosztásomat, mégis egy kis csalódást éreztem, noha a szóban forgó kissrác a hamburgerzabálók közé tartozott.
– Susannah Simon – mondta Caitlin, a főnöknőm –, te mára Jack Slatert kapod.
– Az ég szerelmére, Caitlin! Tegnap is őt kaptam! És tegnapelőtt is!
Caitlin csak két évvel idősebb nálam, de úgy bánik velem, mint egy dedóssal. Sejtem, hogy csak Szundi miatt tűr meg, akiért éppúgy meg van veszve, mint a többi lány (kivéve, persze, engem).
– Jack szülei ragaszkodnak hozzád, Suze – közölte Caitlin anélkül, hogy föltekintett volna a blokkjáról.
– És nem mondhattad volna nekik azt, hogy már foglalt vagyok?
Caitlin végre rám nézett a nefelejcskék kontaktlencséjével:
– Suze! Csípnek téged!
Idegesen babráltam a fürdőruhám vállpántját. A tengerészkék egyenfürdőruhát viseltem a tengerészkék póló és a kekiszínű, az elején berakott sort alatt. Jól hallottátok: berakott sort! Ijesztő, nem?
Említettem már az egyenruhát? Amit munkaidőben kell viselnem? Nem vicc! Egyenruhát. Mindennap.
Ha előre megmondták volna, esküszöm, nem jelentkezem erre az állásra.
– Tudom, hogy csípnek – bólintottam megadóan.
Az érzés nem kölcsönös. Nem mintha nem kedvelném Jacket, noha ő a legnyafkább kölyök, akivel valaha is találkoztam. Ami részben érthető. Elég, ha ránéz az ember a szüleire, erre a karrierista orvosházaspárra, akik azt képzelik, hogy ha napokra a szálloda bébicsőszének nyakába sózzák a kölyküket, ők pedig vígan golfoznak meg vitorláznak, az egy tökéletes családi vakáció.
Igazából Jack bátyjával van gondom. Illetve nem éppen gondom…
Szívesebben kerülném a vele való találkozást, amíg a Golf és Strand Hotel hihetetlenül előnytelen kekiszínű egyensortját vagyok kénytelen viselni.
De persze valahányszor összefutok a sráccal, aki szintén a szüleivel tűnt föl a múlt héten a szállodában, ez a hülye cucc van rajtam.
Nem mintha különösebben izgatna, mit gondol rólam Paul Slater. A szívem ugyanis – hogy ezt a banális kifejezést használjam – pillanatnyilag másért dobog, ő azonban, sajna, semmi jelét nem adja az érdeklődésének.
El kell ismernem, hogy Paul Slater hihetetlenül jóképű srác. És nem csak jóképű. De nem ám! Jóképű és szórakoztató. Valahányszor bemegyek Jackért a családi lakosztályba, vagy visszaviszem ugyanoda, mindig elejt egy-egy szellemes megjegyzést a szállodáról, vagy a szüleiről, vagy saját magáról. Nem rosszindulatúan, csak humorból.
Egyébként biztos okos, mert ha éppen nem golftanfolyamon vesz részt az apjával, vagy nem az anyjával teniszezik, az úszómedence mellett hever és olvas. De nem ám az ilyen helyeken szokásos Stephen Kinget vagy Michael Chrichtont, hanem Nietzschét vagy Kierkegaardot.
Bizony! Már-már azt hinné az ember, hogy nem is kaliforniai.
És mit tesz isten, tényleg nem az. Slaterék Seattle-ből jöttek.
Úgyhogy remélem, megértitek, miért nem tett boldoggá, hogy a nyafka Jack Slater menő bátyja megint ebben a sortban lát, amelyben kábé akkorának látszik a seggem, mint egész Montana.
Caitlint azonban egy csöppet sem érdekelték az érzelmeim.
– Nézd – kezdte, és ismét belemerült a blokkjába –, senki nem kedveli Jacket. De az a helyzet, hogy Slaterék viszont éppen téged kedvelnek. Úgyhogy Jackkel fogod tölteni a napot. Világos?
Nagyot sóhajtottam, de mit tehettem volna? A büszkeségemen kívül igazából csak a bőröm színe sínyli meg, hogy még egy napot Jackkel kell töltenem. A kölyök nem szeret se úszni, se bicajozni, se görkorizni, se frizbizni – semmit, ami a szabad ég alatt űzhető. Azt tartja a szórakozás netovábbjának, ha egész nap a szállodai szobában ül és rajzfilmeket bámul.
Nem viccelek! Egész eddigi életemben nem találkoztam még egy ilyen unalmas kölyökkel. Alig akarom elhinni, hogy ő meg Paul ugyanabból a génállományból származik.
– Amellett – tette hozzá Caitlin, látva, hogy még mindig ott ácsorgók – ma van a nyolcadik szülinapja.
– Micsoda?! Ma van a szülinapja, és a szülei egész napra a bébiszitterre sózzák?
Caitlin szigorú pillantást vetett rám.
– Slaterék azt mondták, időben itt lesznek, hogy megvacsoráztassák a grillétteremben.
A grillben. Szuper. A grill a szálloda, sőt az egész félsziget legflancosabb étterme. A legolcsóbb kaja, amit fölszolgálnak, kábé tizenöt dolcsi, és az csak egy közönséges saláta. A grillétterem igazán nem az a hely, ahol egy gyerek jól érzi magát a nyolcadik születésnapján. Még a világ legunalmasabb gyereke sem.
Nem és nem értem! Miféle emberek ezek? És hogy tudtak a másik fiukból ilyen bánásmód mellett ilyen… ilyen minden szempontból klassz srácot nevelni?
Ezek villantak át az agyamon, amikor bekopogtam Slaterék lakosztályának ajtaján, és Paul beengedett. Ott állt és szemtelenül vigyorgott rám, egyik keze a krémfehér teniszsortjának a zsebében, a másikban egy könyv, amelyet egy bizonyos Martin Heidegger írt.
Tudjátok, mit olvastam én legutoljára? A Lassie-t. A skót juhászkutya megható történetét. Igaz, hogy egy ötéves gyereknek, de mégis. Ez meg itt Martin Heideggert. A francba!
– Ki hívta a szobaszervízt s rendelt ide egy csinos lányt? – kérdezte változatlan vigyorral.
Ezt nem annyira mulatságos, mint inkább kihívó megjegyzésnek éreztem, ha értitek, mire gondolok. Főleg mert egy velem nagyjából egykorú, ámde száznyolcvan centi magas, olajbarnára sült, göndör barna hajú és mahagónibarna szemű srác szájából hangzott el.
De azért nem esett rosszul. Végre ilyesmit is hallok valakitől.
Csak éppen, pechemre, nem attól, akitől hallani szeretném.
Ezt persze nem árultam el neki.
– Ha-ha! Jackért jöttem.
– Ejnye! – ingatta a fejét tettetett csalódottsággal. – Már megint ennek a kis girnyónak jut minden jó.
Szélesebbre tárta előttem az ajtót, én pedig bementem a lakosztályuk elegáns nappalijába. Jack szokás szerint a szőnyegen hasalt és a tévét bámulta. És szokás szerint tudomást se vett a jelenlétemről.
Bezzeg az anyja!
– Szia, Susan! Rick, Paul és én egész délelőtt a tanfolyamon leszünk, azután a Grottában ebédelünk hármasban, ebéd után pedig teniszóráink lesznek az edzővel. Úgyhogy hálásak lennénk, ha itt tudnál maradni Jackkel, amíg visszajövünk, úgy hét óra körül. Légy szíves, gondoskodj róla, hogy Jack megfürödjön, mielőtt átöltözik a vacsorához. Előkészítettem az öltönyét, tudod, ma van a születésnapja. Úgyhogy viszlát, angyalaim! Mulass jól, Jack!
– Naná! – mondta Paul, jelentőségteljes pillantást vetve rám.
Majd ők hárman elhúzták a csíkot, Jack pedig ott maradt, ahol volt: a tévé előtt, és nem szólt semmit. Még csak egy pillantásra se méltatott. De mindig így viselkedik, úgyhogy nem csináltam ügyet belőle.
Átléptem rajta, és a szobán keresztülhaladva, az ablakhoz mentem, hogy kinyissam. A széles franciaablak a tengerre néző teraszra nyílt. Rick és Nancy Slater napi hatszáz dollárt perkál le ezért a kilátásért. A Montereyi-öböl vize türkiz színben csillogott a felhőtlen kék ég alatt. A lakosztályból le lehetett látni a strand sárga félholdjára, ahol egész nyáron süttethetném a hasam, ha nincs egy kétségkívül jó szándékú, de tévúton járó mostohaapám.
Nem igazság!
– Oké, nagyfiú – mondtam, miután egy-két percig hallgattam a hullámok ütemes csapkodását. – Vedd föl a fürdőgatyádat, lemegyünk a medencéhez. Túl szép az idő ahhoz, hogy itt benn penészedjünk.
Jack úgy nézett rám, mintha nem úszkálást helyeztem volna kilátásba, hanem belecsíptem volna a fenekébe.
– Tudod, hogy nem tudok úszni!
– Éppen azért. Ma lettél nyolcéves. Aki még nyolcéves korában se tud úszni, egész életében a vesztesek között lesz. Remélem, nem akarsz a vesztesek közé tartozni!
Jack, mint előre sejtettem, közölte, hogy inkább a vesztesek közé tartozik, mint hogy kimenjen a szabad ég alá. Leültem mellé egy puffra.
– Jack! Mi bajod van? – szegeztem neki.
Jack válasz helyett hasra fordult, és morcosan bámulta a szőnyeget. De nem hagytam: tudtam, miről beszélek, amikor ezt a „vesztes” dolgot hoztam szóba. Az amerikai oktatási rendszer nem díjazza a másságot. Föl nem foghattam, hogy engedhette meg Paul, hogy ilyen nyafka gizdává fejlődjék az öccse, akit legszívesebben lépten-nyomon fejbe kólintana az ember. Azzal viszont tisztában voltam, hogy se az apja, se az anyja nem tett semmit azért, hogy helyrehozza a hibát. Nincs más hátra, nekem kell megmentenem Jack Slatert attól, hogy az iskola bokszzsákja legyen.
Ne kérdezzétek tőlem, hogy miért. Talán mert Jack egy kicsit Dokira, a legkisebb mostohatesómra emlékeztetett, aki éppen a számítógépes táborban volt, és aki minden furcsasága ellenére egyike a kedvenceimnek. Még arra is rávettem magam a kedvéért, hogy legalább szemtől szemben a tisztességes nevén, Davidnek szólítsam.
Doki azonban majdnem mindig megússza a furcsa viselkedését azáltal, hogy úgy működik az agya, mint egy számítógép: ami egyszer belekerül, az ott is marad. Jacknek, amennyire meg tudtam állapítani, nincs meg ez a képessége. Sőt az volt a gyanúm, hogy egy kicsit ütődött. Úgyhogy nem fogják megbocsátani neki a furcsaságait.
– Mi az ábra? – kérdeztem. – Nem akarsz megtanulni úszni és frizbizni, mint minden normális gyerek?
– Te ezt nem érted – morogta Jack a szőnyegnek. – Én nem vagyok normális gyerek. Más vagyok, mint a többiek.
– Persze hogy más vagy. Mindnyájan mások és egyediek vagyunk. Mint a hópelyhek. De vannak mások és vannak furcsák. És te, Jack, a legjobb úton haladsz afelé, hogy furcsává válj, ha nem vigyázol magadra.
– Én… én már az vagyok.
De nem akarta bővebben kifejteni, és bevallom, én se nagyon törtem magam, hogy rájöjjek, mit értett rajta. Persze nem gondoltam, hogy a szabad idejében kismacskákat fojt vízbe, vagy akármi; biztos a szó köznapi értelmében tartja magát furcsának. Hiszen időnként mindnyájan annak látjuk magunkat, Jack talán egy kicsit gyakrabban, mint mások. Na de olyan szülőkkel, mint Rick és Nancy, valószínűleg én is így lennék vele. Biztos örökké azzal nyaggatták, hogy miért nem olyan, mint a bátyja. Ettől minden kiskölyök elbizonytalanodna. Heidegger a vakáció idején? Akkor már inkább mindennap Lassie.
Azt mondtam Jacknek, hogy aki örökké aggodalmaskodik, hamar megöregszik. Aztán ráparancsoltam, hogy vegye föl a fürdőgatyáját.
Megtette, de nem sietett vele, úgyhogy mire leértünk a medencéhez vezető téglaösvényre, már majdnem tíz óra volt. Forrón sütött a nap, bár még nem volt elviselhetetlen a hőség. Carmelben tulajdonképpen soha sincs elviselhetetlen hőség, még július közepén sem. Brooklynban bezzeg legszívesebben ki se lépett az ember júliusban, olyan fojtogatóan párás volt a levegő. Carmelben ezzel szemben mindig enyhén hűvös szél fúj az óceán felől.
Ideális randiidő. Már ha van kivel randizni. Az én esetemben nincs. És nem is lesz soha, ha így folytatódnak a dolgok.
Egyszóval Jack meg én lefelé tartottunk az ösvényen az úszómedence irányába, amikor egy sűrű aranyeső-bokor mögül előlépett egy kertész, és odabólintott nekem. Amiben nem lett volna semmi furcsa, tekintve, hogy jó barátságban vagyok a park összes gondozójával a sok frizbikarikának köszönhetően, amely a bokrok között landolt, miközben a rám bízott kölykökkel játszottam, ha éppen ez a bizonyos kertész – Jorge –, akinek az idei nyár végén kellett volna nyugdíjba vonulnia, nem kap néhány nappal ezelőtt szívrohamot, és nem hal meg.
Jorge mégis itt állt a drapp overalljában, kezében a sövényvágó ollóval, és szaporán bólogatott felém – ugyanúgy, ahogy utoljára láttam pontosan itt, néhány nappal ezelőtt.
Amiatt nem aggódtam, hogyan reagál Jack a felénk igyekvő, bólogató öregember látványára, hiszen tudtommal itt én vagyok az egyetlen, aki láthatja. Mármint a halottat. Úgyhogy teljesen fölkészületlenül ért, ami a következő pillanatban történt.
Jack kitépte a kezét az enyémből, és rémült visítással futott a medence felé.
Furcsa, gondoltam, de hát Jack is furcsa emberke. Jorgéra bámultam, majd a srác után szaladtam, engem ugyanis azért fizetnek, hogy az élőkre vigyázzak. Mindaddig, amíg a Golf és Strand Hotel csapatába tartozom, a halottaknak nyújtandó segítség csak ezután jöhet szóba. A kísértetek kénytelenek várni, lévén hogy egy lyukas vasat se kapok tőlük.
Jacket egy napozóágyon találtam, amint összekuporodva hüppögött a törülközőjébe. Szerencsére még mindig alig voltak a medence környékén, úgyhogy nem kellett magyarázkodnom senkinek.
Csak Szundi ült az úszómester emelvényén. És abból, ahogy fejét a fél tenyerébe hajtotta, arra következtettem, hogy a Ray Ban napszemüvege mögött csukva van a szeme.
– Jack – szóltam, leülve a szomszéd napozóágyra –, mi a baj?
– Má-már… mondtam neked – szipogta a frottír puha szálaiba –, hogy más vagyok, mint a többiek! Hogy… hogy furcsa vagyok…
Azt hittem, azt folytatja, amit odabent elkezdtünk.
– Jack, semmivel se vagy furcsább másoknál.
– De igen. – Fölemelte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. – Mit gondolsz, miért nem szeretek kijönni?
Megvontam a vállam. Még mindig nem értettem.
– Mert amikor kimegyek, látom a halottakat.
 

Vissza