Ekkor emelte a szeme elé a látcsövét a vízimentő, ugyanaz a szőke fickó, aki Dokit akarta kimenteni – most is a közelében terítettük le a törülközőinket.
De nekem nem kellett látcső ahhoz, hogy meglássam Michaelt, aki csak jó egy perc után bukkant végre a felszínre. De máris újból lehúzta valami.
Tudtam, hogy nem egy víz alatti áramlat vagy örvény. Világosan láttam, hogy egy hínárköteg tekeredett valahogy a nyaka köré.

Sőt azt is észrevettem, hogy nem „valahogy”:
két kéz fogta, amely olyasvalakihez tartozott,
aki a víz alatt volt, és akinek nem kellett
a felszínre jönnie levegőt venni.
Mert már halott volt

1.
FEJEZET
 

– Ezt nevezem életnek! – kiáltott föl Gina.
Kénytelen voltam egyetérteni vele. Bikiniben hevertünk a carmeli strand homokján, ma-gunkba szíva a 24 fokos, balzsamos tengeri levegőt. Még csak március volt, de már olyan melegen sütött a nap, mint a keleti parton a nyár derekán.
De hát ez itt Kalifornia.
– Hogy bírjátok ki mindennap? – kérdezte Gina.
Behunytam a szemem. Literes üveg jéghideg diétás kólák képe lebegett a lelki szemem előtt. Miért nincs kiszolgálás itt lenn, a parton? Egyedül ez hiányzott, de nagyon. A hűtősza-tyorban tárolt ásványvizes palackokkal már végeztünk, és jópár lépcsőt kellett volna meg-mászni a Jimmy's büféig.
– Mit kell kibírnunk? – motyogtam.
– Iskolába járni. Amikor alig egy mérföldnyire itt ez a mesés strand.
– Hát… nehezen – vallottam be még mindig csukott szemmel. – De sajna, az érettségi ál-lítólag nélkülözhetetlen az életben. Úgy értem, anélkül semmi remény arra, hogy kifogjak magamnak valami jól fizető állást. Nem szólva a továbbtanulásról.
– De komolyan, Suze! – Éreztem, hogy Gina közelebb fészkelődik hozzám, és kinyitottam a szemem. Fél könyökre támaszkodott, és a strandot kémlelte a Ray Ban napszemüvege mö-gül. – Hogy bírjátok ki?
Tényleg, hogy bírjuk ki? Ameddig a szem ellát, előttünk a végtelen Csendes-óceán, mely-nek színe a türkizzöldtől a tengerészkékig terjed, s óriási hullámai olyan magasra dobálják a szörfösöket, mintha faforgácsok lennének. Jobbra tőlünk a Kavicsos-part zöld szirtjei bökdö-sik az eget, balra pedig azok a hatalmas, simára koptatott sziklák, amelyek a Big Surt, az óce-ánnak ezt a különösen csipkézett partszakaszát alkotják. És mindent eláraszt a ragyogó nap-sütés, amely mostanra teljesen fölszívta a mára szóló terveinket kis híján keresztülhúzó tejfe-hér, reggeli ködöt. Maga a tökély. A Paradicsom.
Csak hozna valaki egy kis hideg innivalót!
– Atyavilág! – Gina lejjebb tolta a napszemüvegét, s elnézett valahova fölötte. – Azt nézd meg!
Követtem a pillantását a Donna Karanom üvege mögül. Az eddig a figyelőtornya tetején üldögélő vízimentő hirtelen fölugrott, kezébe kapta a narancssárga mentőpárnát, egy macska könnyedségével leugrott a homokra, s rohanni kezdett a hullámok felé. Napbarnított bőre alatt izgalmasan táncoltak az izmok, hosszú, szőke haja lobogott.
A kirándulók élesre állították a videókamerájukat, a napfürdőzök felültek, hogy jobban lássanak. A sirályok ijedten röppentek föl, a homokot gereblyéző minitraktorok sietve kitértek a vízimentő útjából, aki tökéletes ívben vetette magát a vízbe, s csak jópár méterrel beljebb bukkant a felszínre, hogy erős karcsapásokkal ússzon egy kis srác felé, akit elkapott egy víz alatti áramlat.
Legnagyobb megdöbbenésemre azt vettem észre, hogy a kis kölyök nem más, mint Doki, a mostohatesóim legkisebbike, aki velünk együtt jött le a strandra ma délután. A hangjáról is-mertem rá: miután a vízimentő a felszínre húzta, káromkodva szidta a megmentőjét, aki meg-bocsáthatatlanul leégette a haverjai előtt.
A vízimentő pedig, legnagyobb örömömre, ugyanolyan hevesen viszonozta a szidalmait.
– Micsoda kis girnyó! – jegyezte meg lustán Gina, aki leplezetlen érdeklődéssel figyelte a drámát.
Tuti, hogy nem ismerte föl az áldozatot. Csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy amikor megérkezett, azonnal közölte velem, hogy állati mázlis csaj vagyok, amiért ilyen szexis mostohatesóim vannak. Szexisek! Dokit is beleértve! Ha-ha-ha! Ginát a legjobb akarattal sem lehet válogatósnak nevezni, ha fiúkról van szó.
Sóhajtva dőlt vissza a törülközőjére, és helyére tolta a napszemüvegét.
Pár perccel később a vízimentő visszabaktatott a partról, s éppolyan oltárian festett vizes hajjal, mint szárazzal. Föllendítette magát a tornyába, mondott néhány szót a walky-talkyjába – gondolom, jelentést tett bizonyos eszement kölyköt érintő akciójáról –, majd ismét pásztáz-ni kezdte a messzelátójával a hullámokat, újabb potenciális áldozat után kutatva.
– Szerelmes vagyok – jelentette be váratlanul Gina. – Ehhez a sráchoz fogok férjhez men-ni.
Most már értitek, mire céloztam, amikor azt mondtam, hogy nem éppen válogatós?
– Te bárkihez hajlandó vagy férjhez menni, aki fürdőgatyát visel.
– Nem igaz – tiltakozott Gina. Egy bozontos hátú, Speedo-gatyás pasas felé bökött, aki pár méterrel odébb ült a naptól pulykavörösre égett neje mellett. – Ahhoz például eszem ágában sincs hozzámenni.
– Persze. Mert már foglalt.
– Undok vagy. Menjünk, hozzunk valami innivalót.
Föltápászkodtunk, megkerestük a sortunkat és a szandálunkat, s belebújtunk. A törülköző-ket ott hagytuk, ahol voltak, s elindultunk a forró homokban a parkolóhoz vezető meredek lépcső felé, ahol Szundi a kocsiját hagyta.
– Csokis turmixot akarok – közölte Gina, amikor fölértünk –, nem olyan flancosat, amit er-refelé árulnak, hanem közönséges, vegyszerekkel teletömött vacakot, amilyet a Mekiben kap-ni.
– Ahhoz át kell menni a szomszéd városba – lihegtem; nem semmi fölmászni azon a mere-dek lépcsőn. Pedig jó formában vagyok, ugyanis nagyjából minden este végigcsinálok egy kick-boxos kazettát. – Itt nálunk egyetlen gyorsétkező sincs.
– Micsoda hely! – meresztgette a szemét Gina. – Se egy McDonald's, se közlekedési lám-pák, se tömegközlekedés!
Persze nem gondolta komolyan. Azóta, hogy tegnap megérkezett New Yorkból, ki nem fogyott az új életem dicséretéből: hogy micsoda oltári kilátás nyílik az ablakomból, milyen isteni szakács a mostohaapám, és micsoda klassz mostohatesóim vannak (akik, persze, egy-mást taposva igyekeztek jó benyomást kelteni benne). Ahelyett, hogy egyből rájuk szólt vol-na, hogy kopjanak le, ahogy elvártam volna tőle.
– Jézusom, Suze! – mondta, amikor kérdőre vontam. – Állatian szexisek! Miért koptatnám le őket?
Micsoda? Szexisek? Az én mostohatesóim? Szerintem egy csöppet sem.
De ha már itt tartunk, nem kellett volna messzebb keresgélnie annál a srácnál, aki a lép-csővel szembeni vegyesboltocska, a Jimmy's pultja mögött álldogált. Kurt – esküszöm, hogy ez a neve! – olyan szűkagyú, mint egy gumikrokodil, de annál szívdöglesztőbb a külseje, úgyhogy letettem elé a hűtőből kiemelt diétás kólát, és megrebegtettem felé a szempilláimat. Őurasága azonban annyira belemerült a Surf Digest legújabb számába, hogy észre sem vette. Engem pedig úgy elbágyasztott a meleg, hogy csak álltam és bámultam rá. De közben egé-szen másra gondoltam. Olyasvalakire, akire egyáltalán nem kellett volna.
Biztos ezért nem hallottam meg Kelly Prescott köszönését. Mintha ott se lett volna. Egé-szen addig, amíg integetni nem kezdett az arcom előtt. Tisztára mint egy dilidoki.
– Hé, Suze! Hol jársz? Térj vissza a földre!
Elkaptam a pillantásomat Kurtról, és Kellyt láttam magam előtt, a másodikosok aranysző-ke hajú osztálybizottsági elnökét, aki naná, hogy most is mintha a Vogue címlapjáról lépett volna le. A papája ingét viselte, elöl nyitva, hogy látni lehessen az alatta viselt olajzöld hor-golt bikinit, amelyet testszínű anyaggal béleltek ki, úgyhogy nem látszott át a pucér bőre. És persze ott állt mellette az elmaradhatatlan Debbie Mancuso, Bamba egyik korábbi barátnője.
– Nem is tudtam, hogy lejöttök ma a strandra – mondta Kelly. – Hol cuccoltatok le?
– A vízimentő közelében.
– Mi jóval odébb, a lépcsőnél.
– Láttam a Ramblert a parkolóban! Brad is itt van? – kérdezte mohón Debbie.
Bambát hívják Bradnek. Csak én nevezem magamban Bambának.
– Aha, Szörfözik.
– És Jake? – kérdezte Kelly.
Jake pedig nekem Szundi, aki az idén érettségizik. Ő és Bamba, aki velem egyidős, szá-momra érthetetlen okból nagy fogásnak számít a sulibeli lányok szemében. Úgy látszik, még egyikük sem látta enni őket. Tanúsíthatom, hogy hervasztó élmény.
– Aha – mondtam megint. És mert tudtam, mire vágynak, hozzátettem: – Gyertek ti is oda.
– Klassz. Me…
Ekkor jött oda Gina, és Kellynek torkán akadt a szó.
Ami azt illeti, Gina pontosan az a lány, akinek láttán az embereknek torkukon akad a szó. Majdnem száznyolcvan centi magas, legújabban Tizián-vörösre festi a haját. Ráadásul fényes, fekete bikinit viselt, s fölötte olyan sortot, amelyet mintha egy sereg kólás doboz nyitófogan-tyújából fűztek volna össze. És mert délelőtt óta kinn feküdt a napon, a szolizástól tejeskávé színű bőre eszpresszókávé színűre barnult, ami a vörös hajával kombinálva egészen különle-ges látványt nyújtott.
– Izé, Gina – szóltam. – Ezek itt a barátnőim a suliból: Kelly Prescott és Debbie Mancuso. Kelly, Debby, ő Gina Augustin, a New York-i barátnőm.
Gina szeme nagyra tágult a Ray Banje mögött. Gondolom, az lepte meg, hogy máris szert tettem barátnőkre itt, amikor odaát New Yorkban rajta kívül, mondhatni, egy sem volt. De igyekezett elrejteni a meglepetését, és roppant udvariasan köszöntötte a lányokat:
– How do you do?
– Szia – morogta Debbie.
Kelly azonban máris a tárgyra tért:
– Honnan újítottad ezt az oltári sortot?
Ekkor vettem észre azt a négy kiöltözött alakot, akik ott dekkoltak a napolajos állvány mö-gött. Most valószínűleg azt akarjátok kérdezni, hogyhogy nem láttam őket eddig. Nos, az az igazság, hogy egészen eddig a pillanatig nem voltak ott. Aztán egyszer csak ott voltak.
Minthogy Brooklynból jöttem, annál jóval furcsább dolgokat is láttam már, mint négy, es-tére öltözött tinédzsert vasárnap délelőtt egy tengerparti vegyesboltban. Itt, Kaliforniában azonban, enyhén szólva, megdöbbentett a látvány. Ráadásul azok négyen ott éppen el akartak csórni egy karton sört. Nem tréfálok: tizenkét doboz sört! Fényes nappal! Kurtot a legjobb akarattal sem lehet fényes elmének mondani, de azt mégsem gondolhatták, hogy hagyja őket csak úgy kisétálni azzal a tucat sörrel, ráadásul pucc-parádéban.
Homlokomra toltam a napszemüvegemet, hogy jobban szemügyre vehessem őket.
És ekkor jöttem rá a dolog nyitjára. Kurt nem fogja elkapni ezeket a srácokat. Ugyanis nem látja őket. Tudniillik mind a négyen – a két lány éppúgy, mint a két srác – halottak.
 

Vissza