Pislogva ültem, mert a szobában sötét volt – nem csoda, az éjszaka közepén jártunk. Az éj-szaka közepén, szóval érted, akkor, amikor a normális halandók az igazak álmát alusszák.
Mindenki, a mediátorokat kivéve. Mi aztán nem alszunk. Ott állt a szoba túlsó végéből, az ablakfülkéből beszűrődő halvány holdfényben. Szürke, csuklyás pulóvert, pólót, térdnadrágot és sportcipőt viselt. A csuklyát leeresztette. Rövid haja egérszürkének tűnt. A korát nem tud-nám megmondani a sikoltozás meg a műsor miatt, de úgy tippeltem, annyi idős lehet, mint anyám.
Ezért nem ugrottam ki az ágyból, hogy behúzzak neki egyet.
Lehet, hogy rosszul tettem. Mert a visszaordítás ki volt zárva, különben az egész ház föléb-red. Őt viszont senki más nem hallotta, csak én.
Úgy értem, az élők közül.
Egy idő után aztán, gondolom, rájött, hogy nem alszom, mert abbahagyta, és letörölte a könnyeit. Fuldokolva zokogott.
– Sajnálom – suttogta.
– Csak rád figyelek, nyugi. Szóval, mit akarsz?
– Szükségem van rád – szipogta. – Át kell adnod egy üzenetet.
– Oké. Mi az?
– Mondd meg neki… – Újra megtörölte az arcát. – Mondd meg neki, hogy nem ő a hibás. Nem ő ölt meg.

1. FEJEZET

Azt nem mondták, hogy mérges szömörce is lesz. A pálmafákról mindent tudtam. Hát igen, a pálmákról egy csomót meséltek. A szömörcéről bezzeg egy szót sem szóltak.
– Az a helyzet, Suzannah…
Dominic atya hozzám beszélt. Megpróbáltam odafigyelni, pedig, ha eddig nem tudtad vol-na, a szömörcecsípés állatira viszket.
– …nekünk, mediátoroknak – neked és nekem – nagy a felelősségünk. Mi kalauzoljuk azokat a szerencsétlen lelkeket, akik az élők és holtak birodalma közt bolyonganak.
Na jó, a pálmák tényleg rendben vannak, meg minden. Menő volt, ahogy kiléptem a repü-lőből a pálmák közé, főleg azért, mert egy csomóan mesélték, hogy milyen hidegek az éjsza-kák Észak-Kaliforniában.
De mi a helyzet a szömörcével? Hogyhogy soha senki nem mesélt nekem a szömörcéről?
– Érted, Suzannah? Az a dolgunk, hogy a segítségünkkel az elveszett lelkek megtalálják a helyüket. Mi kalauzoljuk őket. Mi vagyunk a lelki kapcsolat a két világ között. – Dominic atya egy megbontatlan cigarettásdobozt forgatott az ujjai között. Az íróasztalán ült, és átható-an méregetett azzal a hatalmas, kék csecsemőszemével. – Ám ha ez a vezető, a lelki kapcso-lat, beleveri szegény lélek fejét az öltözőszekrénybe… nos, talán te is belátod, hogy ez a ma-gatartás nem segíti elő, hogy kiépüljön a bizalom bajba jutott testvéreink és köztünk.
Elszakítottam a tekintetemet a kezemen éktelenkedő kiütésektől. Nem, nem is kiütés… in-kább valami gombás fertőzésre hasonlított. Sőt, még annál is rosszabb. Mint… mint valami kinövés. Mint egy gonosz kinövés, ami idővel bársonyos, valamikor tökéletes bőröm minden egyes négyzetcentiméterét ellepi vörös, undorító pattanások képében. Amik ráadásul váladé-koznak.
– Aha – válaszoltam. – Csak azt nem értem, miért olyan nagy tragédia, ha elkapok egy bal-szerencsés, ámde bajkeverő szerencsétlen testvért, és benyomok neki egyet…
– Hát nem érted, Suzannah? – Az atya megmarkolta a dobozt. Még csak pár hete ismerem, de arra már rájöttem, ha a cigarettáival babrál – persze soha nem gyújtott rá egyre sem –, va-lami idegesíti.
Ebben a pillanatban valószínűleg én.
– Ezért vagy mediátor – magyarázta. – Az a dolgod, hogy lelki megnyugvást hozz e bajba jutott lelkeknek. ..
– Nézze, atyám – gyorsan eltüntettem a váladékozó kezemet –, fogalmam sincs róla, hogy az utóbbi időben milyen kísértetekkel foglalkozott, de akikkel engem hozott össze a sors, azok kábé annyi lelki megnyugvást találnak, mint ahány normális New York-i pizzát én ebben a városban. Vagyis semennyit. Mindegy, hogy ezek a népek pokolra jutnak vagy a mennybe mennek, vagy hernyóként születnek újjá Katmanduban, a legtöbbször elkel némi szellemhátsó rugdosás…
– Nem, nem, nem! – Dominic atya előrehajolt. De csak egy kicsit, mert kábé egy héttel ezelőtt az egyik bajba jutott lélek úgy döntött, tesz a lelki megnyugvásra, és inkább eltöri az atya lábát. Meg pár bordáját. Az agyrázkódásról nem is beszélve. Meg a tönkretett iskoláról. Lássuk csak… mást nem hagytam ki?
Ja, igen. Velem is majdnem végzett.
Az atya már munkába állt, annak ellenére, hogy begipszelték a lábát. A gipsz eltűnt a hosszú fekete reverenda alatt. Senki sem tudta, hol ér véget. Én nem is voltam rá kíváncsi.

Mit ne mondjak, a mankóival elég ügyesen bánt. Ha kellett, a későn érkezőket is könnyen utolérte a folyosón. De mivel ő volt az igazgató, a notórius későkkel pedig a novíciák foglal-koztak, erre nem volt szükség. Különben is jó fej volt, de nem vetemedett volna ilyesmire akkor sem, ha szükség van rá.
Bár szerintem ezt a kísértet dolgot túl komolyan veszi.
– Suzannah – ismételte fáradtan –, te és én hihetetlen ajándékot kaptunk, akár örülünk ne-ki, akár nem. Látjuk a halottakat, sőt beszélni is tudunk velük.
– Már megint ezzel jön? – kérdeztem a szememet forgatva. – Már megint ezzel az ajándékosdival? Őszinte legyek, atyám? Szerintem egyáltalán nincs igaza.
Már hogy lenne? Kétéves korom óta – jól hallottad, kettő éves korom óta – háborgatnak, üldöznek, gyötörnek nyughatatlan lelkek. Tizennégy éve tűröm a zaklatásukat: segítek nekik, ha tudok, orrba verem őket, ha nem, s közben egyfolytában attól rettegek, valaki rájön a tit-komra, amit pedig olyan kétségbeesetten próbálok elrejteni szeretett, sokat szenvedett anyám elől, és világgá kürtöli, mekkora béna vagyok.
Aztán anyám újra férjhez ment, így hát Kaliforniába költöztem – a másodév kellős köze-pén, kösz szépen –, ahol, (meglepetés!) összefutottam valakivel, akit ugyanezzel a rettenetes csapással áldott meg a sors: Dominic atyával.
Dominic atya persze egészen máshogy vélekedik az „ajándékunkról”. Csodálatos lehető-ségnek tartja. Mert így segíthet a bajba jutottakon.
Nekem mindegy. Ha neki ez kell… Végül is Dominic atya pap. Nem egy tizenhat éves lány, aki, hogy hogy nem, egy kis társadalmi életre vágyik.
Szerintem egy „ajándékban” legyen valami pozitívum is. Például emberfeletti erő, vagy a gondolatolvasás képessége, vagy mit tudom én. Nekem persze egyetlen ilyen menő dolog sem jutott. Átlagos tizenhat éves lány vagyok – na jó, átlagon felüli külsővel, ha engem kérdezel, aki véletlenül képes a halottakkal csevegni.
Nagy dolog!
– Suzannah – szólalt meg újra Dominic atya, ezúttal nagyon komolyan. – Mi mediátorok vagyunk. Nem pedig, nos… terminátorok. Az a dolgunk, hogy közbenjárjunk a lelkek érde-kében, s hogy elkalauzoljuk őket végső céljukig. Bölcs tanácsok segítségével. Nem orrba ve-réssel és brazil vuduval.
Szinte kiabált, amikor a vudu szót kimondta, bár ő is tökéletesen tisztában volt vele, hogy azt csak azért alkalmaztam, mert nem volt más lehetőség. Egyáltalán nem az én hibám, hogy közben a fél iskola összedőlt. Arról a kísértet tehet, nem én.
– Jól van, jól van – feleltem, és megadóan felemeltem a kezemet. – Legközelebb a maga módszerét is kipróbálom. Majd érzelgős-lebegősre veszem a figurát. Úristen, maguk, nyugati-ak aztán megérik a pénzüket! Itt a masszázs meg az egészséges életmód mindent megold, igaz?
Az atya megrázta a fejét.
– Na és a te módszeredet hogy neveznéd, Suzannah? Lefejelés és jobbegyenes?
– Ha-ha. Nagyon vicces. Visszamehetek az osztályba?
– Még nem. – Újra elkezdett a dobozzal babrálni. Úgy piszkálgatta az alját, hogy azt hit-tem, mindjárt kinyitja, és rágyújt egyre. Az lesz aztán a nap! – Milyen volt a hétvégéd?
– Haláli – felemeltem a kezem, és megmutattam neki. – Na, ehhez mit szól?
Összehúzta a szemét.
– Az egekre, Suzannah! Mi történt?
– Összefutottam pár szömörcebokorral. Még szerencse hogy olyan sokan figyelmeztettek, hogy itt mindenfelé szömörcébe botlik az ember.
– Nem mindenfelé – világosított fel Dom atya –, csak az erdős részeken. Jártál valamilyen erdőben a hétvégén, Suzannah? – A szeme hirtelen elkerekedett a szemüvege mögött. – Suzannah! Csak nem a temetőben kószáltál? Ugye nem mentél oda egyedül? Tudom, hogy azt hiszed, sérthetetlen vagy, de az ilyen fiatal lányoknak egyáltalán nem ajánlott a temetői séta, még a magadfajta mediátoroknak sem.
Leeresztettem a kezem, és undorodva válaszoltam:
– Ezt nem a temetőben szereztem be. Kelly Prescott medencés buliján történt szombat este.
– Kelly Prescott medencés buliján? – csodálkozott Dom atya egy kissé zavartan. – No de hogy kerül oda szömörce?
Rájöttem, igaz, kicsit későn, hogy megint eljárt a szám. Most aztán meg kell magyaráznom az iskola igazgatójának, aki ráadásul pap, hogy buli alatt szinte mindenki arról suttogott, hogy a mostohabátyám, Bamba és Debbie Mancuso, az egyik csaj a kisházban gyömöszöli egy-mást.
Én persze tagadtam a dolgot, mivel tudtam, hogy Bamba szobafogságban van. Bambát az apja – az új mostohaapám, egy laza kaliforniai fickó, akiről kiderült, hogy igen szigorú – azért büntette szobafogsággal, mert az egyik barátomat lebuzizta.

Szóval amikor elterjedt a hír, hogy Bamba és Debbie a kisházban etyepetyéznek, biztos voltam benne, hogy az egész csak pletyka. Brad otthon van, ismételgettem – Bambát rajtam kívül mindenki Bradnek hívja; az a rendes neve, pedig a Bamba sokkal jobban illik rá –, és Marilyn Mansont hallgat fejhallgatóval, mert az apja elkobozta az erősítőket.
Aztán amikor azt javasolták, hogy akkor menjek és nézzem meg magam, lábujjhegyen odasettenkedtem ahhoz a kis ablakhoz, ahová irányítottak, és bekukucskáltam.
Soha nem vágytam különösebben arra, hogy a mostohabátyáimat anyaszült meztelenül is megcsodáljam, nem mintha rondák lennének, vagy ilyesmi. A végzős Szundit, a legidősebbet a Junipero Serrás csajok például igazi csődörnek tartják. Én viszont látni sem akarom, amikor boxeralsóban keresztülüget a házon. A tizenkét éves Dokiról nem is beszélve, aki egyszerűen imádnivaló a vörös hajával meg a kiálló fülével, szép darabnak azonban nem nevezném.
Ami meg Bambát illeti… ő aztán végképp nem érdekel, ádámkosztümben különösen nem. Meztelenül egyetlen pillantásra sem méltatnám.
Szóval amikor bekukkantottam azon az ablakon, szerencsémre kiderült, hogy a mostoha-bátyám meztelenségéről – és nem utolsósorban szexuális bátorságáról – szóló beszámolók túloznak. Nem is kicsit. Még csak akkor lendültek bele. Micsoda fertő!
Miért, talán legyek rá büszke, hogy a mostohabátyám az osztály második legostobább csa-jával smárol a bulin?
Természetesen azonnal elkaptam a tekintetemet. Úgy értem, otthon nekünk is megvan a Showtime meg minden, úgyhogy tudom, milyen a nyelves puszi, nem kell ahhoz a mostoha-bátyámat gülüznöm. Ami Debbie-t illeti, csak annyit mondhatok, leállíthatná magát. Egysze-rűen nem engedheti meg magának, hogy még több agysejtet veszítsen; már így is éppen elég hajlakkot hagy maga után a mosdóban, a szünetekben.
A szömörcébe akkor estem bele, amikor az undortól tántorogva elhagytam a keskeny, murvával felszórt ösvény mögött álló kisházat. Úgy emlékszem, a hétvégén máskor nem érintkeztem a növényvilággal, otthonülő típus lévén.
Ha őszinte akarok lenni, szinte belezuhantam a szömörcébe. A rettenetes látványtól – tu-dod, nyelvek meg ilyesmi – még mindig kótyagos volt a fejem, ráadásul magas sarkú papu-csot viseltem. Nem csoda, hogy elvesztettem az egyensúlyomat. A szömörce mentett meg a szégyentől: szerencsére nem Kelly Prescott vörösfenyő napozóágyára zuhantam.
Dominic atyának persze a módosított változatot adtam elő, miszerint biztos akkor ért a ba-leset, amikor Prescotték jakuzzijából másztam ki.
Az atya nem kérdezősködött tovább, csak annyit mondott:
– A Hidrocortizontól gyorsan elmúlik. Nézz be a nővérkéhez. És ne vakard, különben to-vább terjed.
– Kösz a jó tanácsot. Miért nem mindjárt azt mondja, hogy levegőt se vegyek? Kábé az is olyan könnyű lenne.
Az atya mintha észre sem vette volna a gúnyolódásomat. Furcsa, hogy mindketten mediátorok vagyunk. Még sosem találkoztam más mediátorokkal – pár hete azt hittem, én vagyok az egyetlen ilyen szerencsétlen az egész világon.
Az atya szerint pedig nem. A számban ő sem biztos, meg abban sem, miért mi lettünk a ki-választottak egy olyan feladatra, amiért ráadásul egy fillér sem jár. Azon gondolkodom, hogy hírlevelet indítok Mediátor címmel. Egy-két konferencia sem ártana. Én is tartanék előadást. Az lenne a címe, hogy A szellemhátsó rugdosás és a frizura egyidejű megóvásának öt egysze-rű módja.
Hol is tartottam? Ja igen, Dom atya és én mint mediátorok… Szóval attól eltekintve, hogy mindketten ugyanazzal a furcsa képességgel rendelkezünk, jobban már nem is különbözhet-nénk egymástól. És most nem arról beszélek, hogy az atya hatvanéves én meg tizenhat, hanem arról, hogy ő maga a megtestesült jóság, én meg…
Nos, én meg nem.

Nem mintha nem próbálkoznék. Arra viszont ennyi idő után hamar rájöttem, hogy nincs sok időnk itt ezen a földön. Amit nem akarok mások szerencsétlenségére vesztegetni. Különö-sen olyanokéra nem, akik már amúgy is halottak.
– A szömörcén kívül van még valami, amiről tudnom kellene?
Lássuk csak, mi is történt, amiről tudnia kellene…
Mi lenne, ha megosztanám vele azt a tényt, hogy tizenhat éves korom ellenére még soha senki sem csókolt meg (bezzeg Bambát!), sőt, eddig még nem is randiztam?
„Nem nagy dolog” – mondaná Dom atya, aki a születésem előtt harminc évvel szüzességi fogadalmat tett. Tényleg nem az. De azért éppen elég megalázó. Kelly Prescott buliján egy csomó csók elcsattant – a komolyabb dolgokról most nem számolok be –, de velem senki sem próbálkozott.
Az igaz, hogy egy ismeretlen srác felkért lassúzni. Én meg elmentem vele, de csak azért, mert Kelly nekem esett, amikor először nemet mondtam. Kiderült, hogy már egy ideje bele van zúgva abba a fickóba. Egyáltalán nem értettem, miért szeretne bele Kellybe attól, hogy velem lassúzik, mindenesetre miután először lekoptattam, Kelly sarokba szorított a hálószo-bájában, ahová azért vonultam vissza, hogy rendbe tegyem a hajamat, és könnyekkel a sze-mében kijelentette, tönkretettem a buliját.
– Tönkretettem a bulidat? – visszhangoztam döbbenten. Két hete költöztem Kaliforniába, és még engem is meglepett, hogy ennyi idő alatt máris számkivetett lettem. Kelly már azért is dühöngött, mert a barátaimat, Cee-Cee-t és Adamet is meghívtam a bulira, márpedig őket az egész másodév bénának tartja. Most meg nem akarok lassúzni egy ismeretlen fickóval.
– Úristen! – szipogta Kelly, amikor mindezt vele is közöltem. – Az a „fickó” a Robert Louis Stevensonba jár, felfogtad? Ő a kosárcsapat legmenőbb beállósa. Tavaly megnyerte a regattát Pebble Beachen, ráadásul Bryce Martinsen után ő a legjobb parti a Völgyben. Úgy-hogy, Suze, ha megint visszautasítod, esküszöm, soha többé nem állok szóba veled.
– Jól van, jól van! De még mindig nem értem, hogy mi a gáz?
– Én csak azt akarom, hogy minden jól sikerüljön – felelte Kelly, és manikűrözött kezével megtörölte a szemét. – Már egy ideje felfigyeltem rá, és…
– Most már minden tiszta, Kel – szakítottam félbe. – Biztos vagyok benne, hogy azonnal megtetszel neki, amint táncolok vele egyet.
Ám amikor rámutattam logikájának eme hiányosságára, csak annyit mondott: „Tedd, amit mondtam”, de egyáltalán nem kedvesen, hanem inkább úgy, mint a Nyugati Boszorkány, amikor elküldte a szárnyas majmokat, hogy öljék meg Dorothyt meg Totót, a kiskutyáját.
Nem mintha félnék Kellytől, de azért jobb a békesség.
Úgyhogy visszamentem, és ott szobroztam a Calvin Klein-egyrészesemben – a derekamra hanyagul egy kendőt kötöttem –, és fogalmam sem volt róla, hogy szömörcébe tenyereltem, Kelly meg odasétált az álompasijához, és megkérte, hogy kérjen fel engem újra.
Nekem meg közben azon járt az eszem, hogy biztos csak azért akar velem táncolni, mert egyedül én virítok fürdőruhában. Mivel még soha életemben nem hívtak meg medencés buli-ra, azt hittem, amint az elég hamar kiderült, tévesen, hogy oda úszni megy a jónép, és úgy is öltözik.
Ehhez képest rajtam volt a legkevesebb ruha, a mostohabátyámat leszámítva, aki Debbie Mancuso szenvedélyes öleléseitől annyira felhevült, hogy villámgyorsan megszabadult az ingétől.
Bezzeg Kelly álompasija… Pár másodperc múlva, fehér bermudában meg fekete selyem-ingben pompázva, rendkívül komolyan közeledett felém.
– Van kedved táncolni? – kérdezte tőlem lágyan. Alig hallottam, hogy mit mond, Sheryl Crow olyan hangosan szenvedett a hangszórókban.
– Hát – mondtam, és letettem a diétás kólámat –, még a nevedet sem tudom.
– Tad vagyok – mutatkozott be végre.
Többet egy szót sem szólt, csak átölelte a derekamat, magához húzott, és elkezdett ringa-tózni a zenére.
Még soha életemben nem éreztem ilyen közelről egyetlen férfitestet sem – úgy értem, élő, lélegző férfiét – Bryce Martinsen kivételével, akit azért döntöttem a földre, hogy megment-sem egy lezuhanó gerendától, amivel egy dühös kísértet próbálta szétzúzni a koponyáját.
Nos, meg kell mondanom, fekete selyeming ide vagy oda, tetszett a dolog. Mi az, hogy tet-szett: szinte elaléltam. Melegséget árasztott – egy kicsit fáztam a fürdőruhámban, ami nem csoda: januárban általában hideg van, de hát végül is Kaliforniában lennénk, vagy mi a szösz – meg igen finom, drága szappanillatot. Ráadásul a magassága is pont megfelelt: a lehelete izgatóan simogatta az arcomat, pont úgy, mint egy szerelmesregényben.
Nos, be kell vallanom, lehunytam a szememet, átöleltem a srác nyakát, és életem két leg-hosszabb, legemlékezetesebb percét andalogtam végig.
Aztán elhallgatott a zene.
– Köszönöm – búgta Tad ugyanolyan lágyan, mint korábban, és elengedett.
Ennyi. Megfordult, visszasétált a fickókhoz, akikkel együtt lógott a söröshordó mellett, amit Kelly az apjától kapott azzal a feltétellel, hogy senkit sem enged részegen vezetni, ami-hez Kelly szigorúan tartotta magát. Egyáltalán nem ivott, a mobiljában meg ott tárolta a Carmel Taxi telefonszámát.
Ezután Tad felém sem nézett. Nem táncolt mással, de hozzám sem szólt egyetlen szót sem.
A játszmának vége, mondaná Bamba.
Persze azt egy percig sem hittem, hogy Dominic atya szegényes szerelmi életemre lenne kíváncsi, úgyhogy csak annyit mondtam: – Nem. Semmi. Zéró.
– Furcsa – válaszolt az atya elgondolkodva. – Meg mertem volna rá esküdni, hogy vala-milyen paranormális tev…
– Ja? Úgy érti, hogy kísértetes dolog történt-e?
Az atya most nem tűnt elgondolkodónak. Inkább dühösnek.
– Igen, Suzannah, úgy értem – levette a szemüvegét, aztán a hüvelyk- és mutatóujjával megnyomkodta az orrnyergét, mintha hirtelen megfájdult volna a feje. – Hát persze, hogy úgy értem. – Visszatette a szemüvegét. – Miért? Történt valami? Találkoztál valakivel? Úgy ér-tem, azóta a szerencsétlen baleset óta, amikor tönkrement az iskola?
Óvatosan megszólaltam:
– Hát…
 
 

Vissza